ZSÍR

CsigaBiga: Író 2025. márc. 14.

Író, költő, tűzoltó, asztronauta, mentőorvos, bűvész, színész... valahol itt szokott megállítani édesanyám, hogy „Fandó, fejezd be, szegények vagyunk, ennyi iskolára nem telik”. Szegénykéim nem is tudták, hogy a nagyobbik részéhez iskola se kell, csak valami, ami náluk hiánycikk. A tehetség!

De oké, az író meg a költő az annyit is ért akkortájt, mert azokra ki kiíváncsi. Gondolta ezt a hatéves Alfonzka, aki vagyok. Merthogy Kicsikacsvégi Alfonz lennék, a családom legkicsikacsvégibb Kicsikacsvégije, és a család feketebáránya. Annyira feketebárány, hogy a feketekávé világít ahhoz képest. A nagyobbik gyerek majd viszi a házat, a közepső majd kitanul könyvelőnek, aztán segít a nagyobbiknak. És az utánuk következő tíz másiknak is megvolt a majdani munkája, csak nekem nem jutott semmi, szóval találgathattam. Olyan voltam nekik, mint egy talált gyerek, aki csak arra jó, hogy a támogatást felvegyék, hogy a többiekre legyen egy kis extra. Én meg közben bosszúból találgattam, mert tudtam, hogy nagyon ki lesznek tőle akadva. „Hagyd abba, Fandó, senki nem törődik veled. Nem érdekel, mit akarsz, mindenkinek megvan, hogy mit fog csinálni, te már felesleges vagy.” Hát, ha ti szartok arra, amit gondolok, akkor én is szarok arra, amit ti mondotok, és mondom tovább, mi leszek, ha nagy leszek.

Író, költő, űrhajós, tanítóbácsi, tanítónéni (ezzel extra adag bosszankodást váltottam ki apámnál), színész, vagy olyan vesztes, mint ti (ezzel mind a kettőnél felment a pumpa, ami extra öröm volt).

Ingyenéltek a szülők, a gyerekek meg nem tanultak. Mire én korai tini koromat elértem, a nagyobbik már vezethette volna a háztartást a munka mellett, ha lett volna munkája. De letojt az mindent. Munkát, iskolát, tanulást. Pont, mint az apám, aki a gyerekeit nem akarta kétkezi munkásként látni, szóval menjenek gimnáziumba, ott összeszedik az alapot, érettségi, aztán fősuli. Csakhogy a testvéreim jól megnézték, hogyan is viselkednek az ősök. Pedig édesapám a mérnöki diplomájával kezdhetett volna valamit. Ha nem lett volna lusta, mint a lajhár. Én nem figyeltem a hülyeségeikre, az iskolában meg azt mondtam, hogy lesz a fene stréber, de legalább tanuljak.

Aztán hirtelen csoda történt a családban, mert én, Kicsikacsvégi Alfonz, aki lennék szerény személyemben, egyszer találtam egy papírdarabot, amit hazavittem. Voltam, mittomén, 13 éves? Hazavittem a papírost, megmutattam apámnak, ő meg azt mondta, tűnjek el, mert a lottós műsor van, azt meg ő nézi. Hát jó. Nézem a papírost, mennek a fura számok, nézem megint a papírost. Te, apa, hallod, mondom én neki, pont ezek a számok vannak ezen a papíroson. Apám hátranéz, háazanyja medverése, ez egy szelvény és nyertünk vazze!

Író, költő, építész, bűvész, művész, orvos, tanár, pap (ősök mosolyogtak maguknak, hogy abban a papban van is valami, amekkora hasznot hozott a konyhára). No, de fiam! Neked már semmit nem kell csinálni, csak maradj meg magadnak, oszt hozd a szerencsét. Újgazdag bunkók, de, bakker, jól áll nekik. Nekem nem, mert én csinálni is akarok valamit, nem csak a seggemet mereszteni a kastélyban. A második gyerekből se lett könyvelő, mert akkor figyelték volna, hogyan fogy a pénz, de legalább addig mutatták a szeretetet. De legalább tizenöt éves koromra volt, aki szeressen. Na, nem ők.

Író, költő, tanítóbácsi, barát... és ebbe nem szólt bele senki. Julika még azt is elfogadta, hogy Alfonz vagyok. Pláne azt, hogy Kiskacsvégi. Az ősöket nem nagyon mozgatta, hogy Fandónak barátnője van, meg az se, hogy szép lassan kivette a részét a nyereményből. Haza nem jártam, szóval a szobámból is a csillivilli cuccokat elpasszoltam jó pénzért. Én is örültem, ők is örültek maguknak, Julika is örült, Tandíjra is volt az egyetemre. És neki íródtak az első verseim, a kisöccsének, meg az első gyerekkönyvek.