ZSÍR

Csillag Balázs: A féreg (novella) 2025. máj. 5.

Kint ült a város előtt egy gallyakból és levelekből, sebtében összetákolt kunyhó, mit kunyhó, épp csak egy tető alatt ülve. Elvégezte a feladatát, figyelmeztette a „Nagy Várost”, és lakói, legkisebbtől a legnagyobbig, szegénytől a gazdagig, pásztortól a tisztviselőig, sőt királyig, mind elhitték: „Még negyven nap, és elpusztul Ninive!”

Letelt az idő, és bekövetkezett, amitől félt. A Teremtő megbánta a fenyegetést és ezzel gúnyt űzött belőle. Ennyit arról, hogy majd komolyan veszik Isten szavát.

Mégis maradt. Maradt és figyelt. Hisz ez Ninive. Ezek az asszírok. Asszírok, akik szadista kegyetlenséggel törtek, zúztak és öltek, ahová csak mentek. Még büszkék is voltak rá. Nem is mosták le kezükről a vért. Kegyetlenségük az égbe kiáltott. Nem volt héber, aki ne átkozta volna őket.

Ott volt benne a remény: Hátha. Hátha a Seregek Ura meggondolja magát, és mégis elpusztítja a várost.

Várt és figyelt, de nem jött sem kénköves eső, sem angyali sereg, sem homokvihar. A város megmaradt.

„Igazad van-e, hogy haragszol?”. Az Úr csak hozzá beszélt. Ismerte a hangját. Hallotta másoktól is milyen, amikor valaki parancsot kap. Csontjaikban égő tűz. Nem tehet az ember mást, csak amivel megbízták. Elfuthatsz, de nem menekülsz, és ezt Jónás is megtapasztalta. A világ másik végére akart menekülni. Negyven nap, és elpusztul Ninive? Jó! Megérdemli. Az egész világ szerint megérdemli a pusztulást. Persze, hogy igaza van, amikor haragszik. Üres fenyegetések jöttek a szájából, és most biztosan rajta röhögnek a város falain túl. Szégyenében meghalni vágyott. A tető alatt szitkozódássá vált, amit apjától tanult: „Türelme hosszú, szeretete nagy...”

Hajnalban indult volna, amíg hűvös az idő. Gyalog a legközelebbi városig, aztán valamit majd csak enged az Úr. Indult volna, de úgy megörült a ricinus bokornak a lombkunyhó mellett, hogy úgy döntött, marad. Kivárja azt, hátha tényleg meggondolja magát Isten. Elvégre nem véletlenül nőtt oda az a bokor. Szépen megtámasztotta a kunyhót is, pár ágat oda is erősített, hogy szépen takarja előle a napot, biztosabbá tegye a tetőt. Tudta, hogy ezek a bokrok gyorsan nőnek, de nem ennyire. Ez egy csodabokor. Az Úr tehát marasztalja, a jót Ő adja népének. Hátha. Remény és boldogság. Csak a hála hiányzott. Ha már a város falai nem vethettek rá árnyékot, mert nem volt hajlandó ott maradni. Látni. Ki is ment a városból, miután pusztulást prófétált. Nem volt kíváncsi a folytatásra. A falak leomlását kívülről biztonságosabb lett volna figyelni. És ha mégis bekövetkezik, a kegyelem, amitől tartott, akkor a szégyenkezést is könnyebb kint elviselni. De a bokrot jelnek vette. Hátha mégis elpusztul Ninive. Árnyékból akarta látni.

Kényelmesen elaludt a bokor alatt, ami a tetőt tartotta a feje fölött. De a tikkasztó reggel fejfájással fogadta. Hirtelen érte arcát a reggeli fény, ahogy az elszáradó bokor magával rántotta a tetőt. A száraz keleti szél sem segített és rövid időn belül nem maradt semmije, csak a ruhái és a tűző nap. Forrt benne a harag és átkozta a várost. Miért nem tud elpusztulni, miért hagyta meg a Teremtő, ha már egyszer megfenyegette őket? Ahogy megpróbálta rendbe hozni a kunyhóját, észrevette a férget, ami még mindig rágta a bokrot. Egy bokor nem pusztul el ilyen gyorsan. Főleg nem egy csodabokor, amit a Teremtő adott. Hát így állunk: az Úr adta, az Úr elvette. Átkozza a prófétát az Úr neve. A harag égbe kiáltott, a válasz ugyanaz a kérdés volt, mint pár napja.

„Igazad van-e, hogy haragszol?”

– Igazam van-e? Persze, hogy igazam van, életem végéig haragudni fogok arra, ami történt. Építettem egy kis kunyhót magamnak, hogy megpihenjek, kinőtt mellette egy szép nagy bokor, ami jó árnyékot tartott és hozzáerősítettem a rögtönzött kis lakhelyem. Aztán jön valami féreg, megrágja a bokromat, és viszi a kunyhót is. Arról nem is beszélve, hogy most itt vagyok a tikkasztó melegben, miközben a városban mindenki az árnyékban ül. A városban, amiről abban reménykedtem, hátha mégis elpusztítod, Uram. Szóval igen. Méltán vagyok mérges arra, ami történt.

Az Úr válasza úgy jött, mint aki Volt, Van, és Lesz, akkor és ott is, ahol és amikor Jónás sose.

– Azt mondod, hátha. Hátha elpusztul a Nagy Város. A város és ország, akiknek a bűne égbe kiált. Látod, milyen különbség van hátha és hátha közt? Ninive tisztviselői, amikor meghallották, mint mondtál, ugyanezen gondolkodtak. Hátha mégis megkegyelmez nekünk Isten. Mert itt van ez a semmiből jött ember. Koszos, poros, halszagú, héber. Olyan nemzetből, akiket Asszíria a markában tart, és mégis idejön. Egyedül. Nem fél, hogy megöljük azért, amit mondani fog nekünk, pedig a rossz hírek hozóját megölik. Nem úgy prófétált, hogy az istene ultimátumot ad. Hanem már pusztulást hirdet. És megtértek a lakók. Nem pusztítom el a várost, ami évszázadokon át épült, amit ilyen széppé engedtem. Mindenki méltó a kegyelemre, és ha megtér, az ígéretre is. Elküldtelek, mint férget, aki megrágta a kevélységüket és meglátták, mit veszíthetnek.
Aztán pedig jöttél te, Jónás. Pedig, ha ott maradtál volna, nem prófétája, de hirdetője lettél volna a szavamnak, miután látod, hogy böjtöltek és zsákba öltöztek, kicsitől nagyig, koldustól királyig. Ez a generáció megmentette Ninivét.
Nem vagyok következetlen, és neked is igazad lesz, még ha meg nem is látod. Te a halálod után is jelül szolgálsz. Akkor is, amikor már nem lesz Ninive.
Te pedig, Amittaj fia, ne bánd a bokrot, ami nem is volt a tiéd. Inkább keress árnyékot ott, ahol megengedtem, hogy éljenek.