ZSÍR

Csillag Balázs: A madár 2025. okt. 27.

Tisztelt Verebély Pál professzor úr!

E levéllel érkezett csatolmányban küldöm önnek, gróf Somogyi Pál vadásznaplójának részletét. Sokadági felmenőm világjáró vadászként megjárta az afrikai szavannákat, trófeagyűjteménye tekintélyes volt, amíg a vadászvilla tönkre nem ment. Halála után nem maradt utóda, aki rendben tarthatta volna azt, így a villa végül egy omladozó, elfelejtett és lakatlan, mondhatni lakhatatlan épület maradt. A telek szétosztásra került, vagy már magam sem tudom, a rokonok alig ismerik már a történetet. A trófeák nagyobb része megsemmisült, egy része múzeumokba került, a kisebb, jelentéktelen darabok pedig a szerencsétlen rokonok padlásán porosodtak.
Azért önt kerestem fel, mert a Természettudományi Múzeumból azt hallottam, hogy ön a „szörnykereső”, így érdekelhetik önt is ezek a feljegyzések.

Üdvözlettel,
Vajda Béla
paleontológus hallgató

***

Szörnyvadász. Igen, a kollégák így hívnak. Még csak nem is rosszallásból. Teszik ezt azért, mert nyilvánosan vállalok egy hobbit, ami pedig a kriptozoológiai feljegyzések valóságának megcáfolása, legyenek azok régiek vagy újak. Mindemellett én magam nagyon szeretek spekulatív evolúcióval foglalkozó, tudományos alapokon mozgó, mégis áltudományos esszéket írni kollégáim szórakoztatására – egynéhány eljutott a múzeum kiadványai közé is. Természetesen felhívjuk a látogatók figyelmét arra, hogy minden ilyen jellegű mű csupán a képzelet szüleménye, de lábjegyzetben feltüntetjük a tudományos alapot is.

Szórakoztató és oktató is egyben.

A vadásznapló bejegyzései egy tapasztalt, századelei vadász tollából származtak. Semmi különös, a szokásos lekicsinylő nézetek a bennszülöttekről, milyen tisztelet övezte a „fehér vadászt”, a legkevésbé sem egészséges vélemény a természet kiaknázásáról. Problémás, de a maga idejében normális és autentikus is.

A kiemelt, cirkalmas betűkkel írt öt darab, A5-ös méretnek megfelelő oldal első pár bejegyzése csak felvezetés volt ahhoz, ami a küldés valódi okát szolgálta.

***

(...) Az elejtett kafferbivaly, amit a bennszülöttek csak fekete halálként emlegettek, könnyű prédának bizonyult. Ám a minket befogadó törzs tapasztalt vadászai beszéltek egy vadállatról, amivel meggyűlt a bajuk. Egy nagy hüllőről. Pofája hosszú, akár a krokodilusé, fogai hegyesek, még az oroszlán is rettegve fut tőlük, ha meghallják ordítását. De nem négy lábon kúszik, ahogy azt a Nílus vízi krokodilus teszi, hanem két lábán ballagva halad áldozatai után, farkát a földön húzva, akár a többi hüllő. Ordítása megbénítja áldozatát, így még lassú és ormótlan mozgásával is képes utolérni, és akár keresztben lenyelni azt. Kénytelen is, mert mellső végtagjai túl rövidek annak megfogásához.
Azonnal tudtam, miről is van szó, s értetlenkedő barátaim előtt azonnal megcsillantottam széleskörű tudásomat nem csak az élő, de az kihaltnak vélt állatvilágról is.
– Kedves barátaim, mindig is tudtam, hogy a rettentő gyíkok nem halhattak ki csak úgy, s maradi kellett belőlük a világ elrejtett zugaiban. Nagy felfedezés elé nézünk. Amire vadászunk az nem más, mint a kihaltnak vélt albertosaurus...

***

Lehidaltam! Még vannak olyanok manapság, akik elhiszik, hogy dinoszauruszok járják a világot. Nem is olvastam tovább, azonnal küldtem az e-mailt:

Kedves Vajda úr!

Nem szeretném megkérdőjelezni pályaválasztását, de óva intem önt minden ehhez hasonló régi naplóbejegyzés komolyan vételétől. A tudomány mai állása szerint nézve ez a leírás nem bizonyítja, hogy a röpképtelen teropod dinoszauruszok túlélték volna a kréta kori kihalás eseményt, nem is beszélve arról, hogy azóta számos változáson ment volna át a taxon.

Tisztelettel,
prof. Verebély Pál

Nem is törődtem egyéb, címemet illető formaságokkal, csak elküldtem a levelet, amire a válasz jött is rövid időn belül:

Tisztelt prof. úr!

Örömmel veszem tudomásul, hogy legalább a második oldal végéig eljutott. Ahogy azt is örömmel konstatálom, hogy a szörnyvadászt nem vezeti meg az efféle idejétmúlt hablatyolás, amit távoli felmenőm a papírra vetett. Türelmetlenségére számítottam, ez az üzenet előre elkészítve várt, hogy ne húzzuk feleslegesen az időt. Azt javaslom, hogy olvassa tovább nagyotmondó felmenőm bejegyzését, ugyanis az érdekes dolog nem abban van, ahol a gróf hazudik, hanem ott, ahol igazat ír.

Türelmét megköszönve, maradok tisztelettel!
Vajda Béla, paleontológia hallgató

A válasz gyors és érdekes volt. Az érdekesség ott van, ahol a gróf nem hazudik. Úgy döntöttem adok még egy esélyt a naplónak

***

„Napok óta jártuk az őserdő rejtett zugait. A Nílus vizének minden rejtett kanyarulatába benéztünk, de nagyon sokáig nem találtuk az állatot, amely kiemel minket az átlagos világjáró vadászok közül. Dinosaurus vadászok leszünk, ez kétségtelen. Keresésünk hosszú volt és fárasztó, de végül vezetőnk, Motombo meghallotta a fertelmes állat ordítását, amely hasonló volt egy elefánt kürtölő hangjához, amiben mintha ott lehetett volna hallani a krokodilus morgását is. Ő maga gyáván visszafordult pár másik vadásszal együtt, akiket ugyancsak megfélemlített ez a rettenetes hang. Én viszont összeszedtem minden bátorságomat, és harmadmagammal bevetettem magam a sűrű növényzet közé. Nem is kellett sokat várnom, azonnal megláttam és puskavégre kaptam a rettenetes hüllőt, amely valóban egy albertosaurusnak bizonyult. A vadállatnak meg sem kottyant az első lövés, csupán felbőszítette, de erre számítottam is. A nagy állat vastag bőre át sem engedte még azt a töltényt sem, amelyeket pár napja egy elefánt bika elejtéséhez használtam. Amint a fertelmes állat meglátott, felém fordult és felém vonszolva magát megtámadott. Szerencsémre a lomha állat lassúsága nekem kedvezett újra célba tudtam venni. Az egyetlen esélyem a puha has volt. Nem tévedtem, bár legalább három töltényembe került, mire végleg összeesett. Két másik társam, aki követett, mind eközben földbe gyökerezett lábakkal figyelte az eseményeket. Még szerencse, hogy nem futottak el, mert egyedül meg nem tudtam volna mozdítani a behemótot. Egyikük vissza is szaladt a többiek után, hogy jöjjenek megnézni a zsákmányt, s hogy segítsenek kicipelni azt a sűrűből, vissza a faluba.
Sajnos a hosszú úton azonban éhes oroszlánok támadtak ránk, s ekkorra töltények híján kénytelenek voltunk elmenekülni. Az oroszlánok bosszút álltak riválisukon. A környékbeli éhes horda jött és csontig szétszedte a tetemet, a dögevő hiénák pedig a csontjaikat is széthordták, csupán felkart és pár bordát tudtunk megmenteni...”

***

Megmosolyogtató volt a történet. Természetesen mindent megmagyarázott, miért nem jutott semmi a múzeumnak. Ki hitte volna el pár bordáról, és egy felkar csontról, hogy az egy albertosaurus. Egy teropod dinoszaurusz, aminek a 2010-ig még a taxonja is nomen dubium volt. A korabeli képek alapján pár elefánt bordával és egy víziló orsócsontjával próbálták eladni a történetet. A napló persze folytatódott, így követve a Vajda úr tanácsát tovább olvastam.

„Sajnálatos módon a bestiából csupán ennyi maradt, de az itató körül lelőttem egy furcsa madarat is, ami megpróblta megdézsmálni az elemózsiánkat. Apró éjszakai látogatónk szinte észrevétlenül közelített meg minket. Közeledtét Mtombo vette észre, mert ahogy az oroszlánnak is, úgy neki is világítottak éjjel a szemei a tűz és éjjeli lámpáink fényétől. Előre néző szemeivel fürkészett minket. Alig volt nagyobb egy pulykánál. Úgy tettünk, mintha nem is látnánk. Csakhogy a szemtelenje kapott az alkalmon és fürge léptekkel elcsente az egyik táskánkat. Nem is tétlenkedtem, pisztolyommal célba vettem és lelőttem.
(...)
Ma reggel közelebbről is megnéztem fura látogatónkat. Madárnak madár volt, tollai a szavanna színeit adták vissza, szárnyai végén kis fehér és vörös váltakozással. Meglepetésemre viszont több szempontból is meglepett. Tele volt afféle atavizmusokkal, amiket néha otthoni madarainkban is felfedeznek a természetbúvárok: szárnyain még ott voltak a karmok, mint az Amazonasz hoazin madár fiókáinál is látni. Nem is voltak annyira csökevényesek. Csőrében apró, hegyes fogakat találtunk, és ami még furcsább volt, püspökfalatja helyett nem túl hosszú, ám majdnem gyíkszerű farokban végződött, amit teljes hosszán két oldalt a szárnyához hasonló evezőtollak tarkítottak. A pár évtizeddel ezelőtti Ősi madárgyík, az archaeopterix kiköpött mása is lehetett volna. Természetesen nem lehetett, hiszen ez az ősi madár kipusztult. Minden esetre otthon kitömetem, és mindenki csodájára járhat majd.

***

Nem hittem a szememnek. Lehet ez valóság? Egyrészt a helyzet tragikomikuma, hogy a kétségbe vonhatatlan hazugság mögött mégis talált valamit, ami valóban megtartotta egy rejtett zugban az ősi formát?

Azonnal írtam Vajda úrnak.

Tisztelt Vajda úr!

Ugye most nem ugrat engem, és ez nem holmi egyetemista csíny?

prof. Verebély Pál

A válasz most kicsit váratott magára, a tartalma viszont csupán egy régi, fekete-fehér kép volt a preparált állatról még új korában, valamint egy friss kép, amin, bár látszott, hogy az idő megviselt, de egyértelműen ugyanazt az egyedet ábrázolta. Alatta pedig egy rövid kérdés:

Ugye megérte tovább olvasni, Szörnyvadász?