ZSÍR

Csillag Balázs: A mohóság sírjai (novella) 2025. jún. 11.

Hónapok óta csak mennek a semmi közepén. Ezalatt csak egyszer panaszkodott, amikor mindenki ételért siránkozott. Akkor látta meg először, hogy egyiptomiak is vannak köztük. Látták az Úr hatalmát, azt is amikor a fáraó kuruzslói kudarcot vallottak és ők maguk mondták az uralkodónak, hogy itt már bizony valami nagyobb hatalom munkálkodik. Hittek és jöttek velük. Megvédte őket az egyiptomi körülmetéltségük, nem mintha nem fogadták volna őket is szívesen. Ők hivatkoztak először Egyiptomra, mint a régi otthonra. Kényelmes életük volt, húsos fazekakról ábrándoztak. Neki is megkordult a gyomra akkoriban, így ő is a panaszkodók közé állt.

Aztán másnap meghallotta, mit üzen nekik a Teremtő, és reggelre már ő is a többiekkel együtt kérdezgette:

„Mi mán ez?”

Azóta is szedegeti reggelente a mannát. Éppen annyit, amennyit kell. Egy ómert fejenként. Nagyot nevetett a szomszéd sátor lakóján, amikor ki kellett dobnia a felesleget, mert megbüdösödött és megférgesedett. Onnantól fogva nem kételkedett, csak szedte a mannát. Amennyit kellett és amennyit szabadott, hisz semmi sem tart örökké, minden megromlik egyszer. A manna is meg a hús is.

A hús, ami miatt megint elkezdődött a panasz.

Az egyik egyiptomi jövevény siránkozott, hogy mást se lát, csak mannát minden nap, és már unalmas. Ráadásul nem lehet eltenni másnapra belőle, mert túl gyorsan megromlik. Bezzeg Egyiptomban volt hús, volt uborka, volt dinnye, volt minden.

„És mellé volt szolgaság is. Egyre nehezebb és rosszabb szolgaság. A fejadag volt a fizetség, de te ezt nem láttad, mert te egyiptomi vagy.”

Válasza nyugodt, de szemrehányó volt. Tán ha hangosabb lett volna, akkor kevesebben állnak a pár ordibáló mellé. Ez már nem éhség, hanem telhetetlenség. És a vezetőjük is már fárad. Ő és a szószóló hallgatja a panaszt.

A vezető nem haragszik, nem szól vissza, csak lehorgasztott fejjel visszavonul! Távolra. Messze a vádaskodó tömegtől.

A begyűjtött mannát őrölte épp. Nem igazán érdekelte az üzenet, ő jól megvolt a mannával. A család is, és már a szomszéd se harácsolt az első hibája óta. Egy mondat viszont megfogta.

„Nem velem van a ti bajotok, hanem az Úrral...”

És ez nem hárítás volt, hisz a folytatás gondolatába is beleremegett. Az Úrral szemben van a panaszkodók haragja. Hát Ő meghallotta a panaszkodást, a siránkozást. Másnap annyi hús lesz, hogy nem pár napig, hanem egy egész hónapig húst kap a nép.

Egy hónapig? Hova tesz ő annyi húst? Azt is már aznap el kell fogyasztani, hiszen másnapra annak is baja lesz. Nem tudják tartósítani. Sem sójuk, sem fűszereik nincsenek már. Nem baj. Majd megoldódik ez is, ha manna helyett hús lesz.

Másnap a tábort egyik szélétől a másikig beborították a fürjek. Az apró madarak éppen akkorák voltak, hogy ha fejenként hazavitt egyet-egyet, aznapra elég is volt mindenkinek. Elszörnyülködve látta, hogy mennyien szedegetnek túl sokat. Mintha elfelejtették volna, hogy ebben a nagy melegben minden sokkal gyorsabban megromlik és tisztátalan lesz. Nem elég, hogy lehet mosni a sátrat, de még a betegséget, s ezáltal a tábor szélére űzetést is megkockáztatják.

Mintha nem hallották volna meg, hogy a mannával ellentétben – ami áldásnak számított – a mindennap idegyűlő fürjhús inkább átok.

„Addig fogjátok enni, ameddig ki nem hányjátok...”

Így szólt az Úr üzenete. Átkot hoznak magukra, akik ennyit gyűjtenek.

Másnapra az előző nap összegyűjtött és megmaradt fürjtől bűzlött a tábor, de volt olyan, aki az újonnan szedett fürj mellé a tegnapi húst is elkészítette, mikor az a hús már fakó zöldes színűvé változott.

Így történt, hogy sokan haltak meg a tisztátalan hústól. Keserű mosollyal vettem tudomásul, hogy ezek az emberek nem csak a húst hányták ki, ahogy a figyelmeztetésben benne volt, de az életüket is.

Megvártuk, míg ők is elcsitulnak a helyzettel együtt. Eltemettük őket és továbbmentünk. Azt a helyet pedig elneveztük Kibrót-Hataavatnak, emlékül és figyelmeztetésül, hogy hol ér véget a mohóság.