ZSÍR

Csillag Balázs: Ankou krónika 2025. júl. 22.

Trégor. Egyesek a legkevésbé sem büszkék a kelta vérre, ami az ereikben csörgedezik. Sanda tekintetüket Párizsra vetnék, ahol talán nemesebb célok felé vehetik útjukat, nem pedig egy kis szürke földműves település fiaiként unatkoznak. Futnának Trégorból, sőt Brétagne porát is levernék a lábukról. De a vörös vivern a lobogón még a leghűtlenebbnek is megmutatja, honnan jött és hová tart. A vivern nem sárkány, még ha annak látszik is elsőre. Nem okád tüzet, csak a nyelvét öltögeti. Nem érhet soha egy sárkány nyomába. Ez a csodalény, ami méltóságot és erőt kell sugalljon a szemfüles ember számára lerombolja a dicsőség illúzióját, s csak figyelmeztetés számára: vigyázz, te nem vagy sárkány, csak egy vivern.

És a legtöbben meg is elégednek ennyivel. Mert mi titkok ismerői vagyunk, druidák és rúnák ismerői, olyan nyelv beszélői, amit senki nem ismer. Az élet örömét és a halál elfogadását. Mert a halál nem biztos, hogy az utolsó útra visz.

Írom a történetet a családi krónikába, ahogy ezt tették az őseim is generációról generációra. A világnak névtelenek maradunk, de a család nem feled majd minket. A jövő nemzedékének írok, de az elmúlt felmenőimre gondolok. Nagyapámra, aki vidáman és hangos köszöntéssel üdvözölte a hajnalhasadást, a munkát. Azt hogy élt, és ameddig élt ezt minden nap megtette.

Az öreg nagy mesélő volt. Olyan történetekkel kápráztatta el az unokáit, amiket az apja, a nagyapja hagyott rá. Amik a régi időkből, a régi vallásból maradtak meg. De ez a történet csak az övé. Ez vele történt meg, neki adatott meg, ha úgy tetszik, tanulságul.

Gyermek voltam, ő pedig ősz öregember, ahogy már említettem, kimeríthetetlen életvidámsággal. Szeretett minket. A gyermekeit, az unokáit. Ötéves gyermekhez méltó egyenességgel, kertelés nélkül megkérdeztem tőle, miért ilyen vidám? Persze, kedves olvasó, most a fejedet csóválhatod, hogy hogy lehet ilyen kérdést feltenni. Hát azt vártam a nagyapámtól, hogy keserű és életunt legyen? Nemhogy örülnék az öreg életerejének. De kedves olvasó, amíg más félelemmel beszélt arról, hogy közeleg a vég, az élete vége, betegség, de akár az aggkor miatt, addig az én nagyapám még akkor is vidáman, csintalan mosollyal beszélt, mikor a halála közeledtét jövendölgette. „Lassacskán vége lesz” - mondta fogatlan mosollyal arcán.

„Miért vagy ilyen vidám, miért és minek örülsz ennyire?”

Nagyapám nem sértődött meg, nem hökkent meg a kérdéstől, a vigyor az arcán még szélesebbre húzódott, végigsimította ősz szakállát, ránézett a kihullott ősz szálakra kezében, elmerengett kicsit, aztán válaszolt.

„Ha te is találkozol az ankouval, látod az arcát, belenézel a szemébe, megtanulod értékelni az élet apró örömeit, ahogy én.” Annyi idősen még nem tudtam mi az az ankou, eszik-e vagy isszák, hát rákérdeztem: „Nagyapa? Mi az, hogy ankou?”

Az öreg mosolya eltűnt, szemében a keserűség és együttérzés gyászos elegye. A hangjában nyoma sem maradt vidámságának. A tiszta hangú, vidám beszédet felváltotta a sajnálkozás, a bánat sóhajtozása, merengése. Meséjét olyan síri hangon kezdte el, amit tőle még sosem hallottam. S bár ez az új arc megrémített, a félelem, vagy a gyermeki kíváncsiság ott tartott a helyemen. Nem mozdultam, csak hallgattam. Tudom, ezt a mesét sohasem felejtem el.

„Egyszer,...” kezdte nagyapám „...amikor fiatal voltam, apád még egy éves se volt talán, a hosszú munka után elmentünk a Kopogó Banyához címzett fogadóba. Azért hívták így, mert akkortájt még az öreg fogadós nem volt olyan öreg, és nem csak a felesége, de még az anyósa is élt, aki mindig rájuk kopogott a legkelletlenebb pillanatokban. No, de a lényegre! Fiatal fejjel, így hárman, a két cimborám, meg én leültünk és elbeszélgettünk, eliszogattunk. Egyikünknek sem volt kedve hazamenni, nekik főleg, merthogy otthon az asszony csak hápogna a fülükbe és az egész napos munka után erre semmi szükségük. Elfogyott az első demizson bor, szaporodtak a jobbnál jobb viccek, meg a versengés, kinek nagyobbak otthon a problémái, kinek nyavalygósabb az asszonykája, kinek van kevesebb ideje és több gondja otthon. Persze egymás terhének hordozásaként mindig ittunk egyet, és minden pohárral több lett a panasz, minden panasszal több a pohár, a demizson, míg végül nem maradt több panasz, mert már nem emlékeztünk, mit is akartunk mondani. Ittunk annak örömére tehát, hogy elfelejtettük a gondokat.”

„Amikor már nem volt helyünk a Banyában, mert már zavartuk mindenki nyugalmát, elindultunk hazafelé. Hol az út egyik, hol a másik szélén rúgtuk a port, mert a fejünk nem bírt a nyakunkon maradni. Ekkor hallottuk meg a kísérteties patadobogást a hátunk mögött. Hátranézve olyan sűrű ködöt láttam, amit azóta se, de nem a köd volt a legrémisztőbb. Megláttuk a szekeret. Azt, amiről hallottunk, de imádkoztunk, hogy sose lássuk meg.”

„A szekeret két ló húzta. Az egyik erőtől telt nagy állat volt, amit bármelyik földműves megirigyelne, a másik sovány, csontos gebe, ami aligha tudta volna elhúzni a szekeret, ha nem lett volna már eleve halott, mint a társa. Hadd lássuk, hogy a halál nem válogat, visz öreget és gyengét, de fiatal erőset is. A szekéren egy szikár, magas alak ült. Fején az arcát is beárnyékoló, eltakaró széles karimájú kalap. Alóla vállát verdeső, az ősznél is őszebb hófehér haj, mellette ott villogott a kasza. Mindhárman tudtuk, ki és mi is a jelenés. A lélek arató, a holtak betakarítója, az ankou...”

Hosszú csönd. Az öreg arcán a rémület. Láttam, hogy nem azért esik nehezére emlékezni, mert már nehezen szedi össze a gondolatait. Ó nem. Inkább nem akarta felidézni a képet, de már elkésett, az emlékek megrohamozták, a történet folytatódott.

„A félelemtől tehetetlen voltam. értem jön, vagy mindhármunkért, vagy csak elmegy mellettünk, mi lesz most. Arra gondoltam, hogy bármennyire panaszkodtam is a többiekkel az otthoni problémák, meg az asszony rigolyái miatt, talán mindennek ott és akkor vége, nincs tovább és még csak haza se köszöntem, nem láttam a feleségem, a fiam... aztán elrepült a fejem mellett egy kő, kettő és a gondolataimat elnyomta a két cimborám ordibálása, ahogy ankout kiáltozva próbálták elkergetni azt. Köveket dobáltak. Kisebbeket, nagyobbakat. Először szégyelltem magam, hogy ellentétben velük olyan tehetetlen vagyok. A félelemtől földbe gyökerezett a lábam, épp csak nem szartam össze magam, ezek meg köveket dobálnak. Pár eltalálta a síri lényt, de az nem törődött velük.”

„Az egyik kő viszont, nem tudom hogyan, széttörte a szekér tengelyét. A lovak nem szaladtak szét, az ankou is nyugodt maradt, én még mindig csak álltam mint a karó, a barátaim kiáltozásába a félelemmel ezúttal az öröm és dicsőségérzet is belekerült. Kockáztatni viszont ők sem mertek. Kalapot, botot, ami épp nem volt a kezükben azt otthagyva elfutottak, hátrahagyva engem is. A halál árnyékában nem számít a cimboraság, de ez akkor eszembe se jutott”

„Csak álltam ott, mozdulatlanul és azt gondoltam, ha valóban értem jött, legalább ne egy rozzant szekéren vigyen és talán még elbúcsúzhatok az asszonytól, mielőtt útra kelünk. Az utolsóra. Végre visszatért az élet a lábamba. A közeli fák közé mentem és megkerestem a legerősebbnek tűnő ágat. Az ankou még mindig ott ült, törött tengellyel a szekere ülésén. Várt. Mintha megszokta volna a gyűlöletet és csak várta, hogy még az utolsókat rúgják rajta, mielőtt folytatja az útját. Odavittem az ágat, hozzászorítottam a tengelyhez, kivettem a cipőfűzőmet, meg az övemet és hozzáerősítettem az ágat a tengelyhez. Elég volt az ág, a fűzők, meg az öv is és hát a túlvilágon nincs szükség se cipőre, se nadrágra, akárhová is kerülök”

„Az ankou bólintott egyet köszönetképp. Felpattantam mellé a szekérre és megkérdeztem hazavinne-e, mielőtt elvisz a családomtól hadd búcsúzzam el tőlük. Akkor láttam teljesen az arcát, a mélyen ülő szemeket, a csontos arcot, amiben halál és élet is volt egyszerre. Megcsóválta a fejét. Először azt hittem, csak nem engedi a búcsút. Hát igaz. A halottak nem búcsúzkodnak. Akkor hát útra fel. Bármi is jön, felkészültem. Úgy látszik az ankou tudta mit gondolok, mert újra a fejét csóválta. Nem értettem. Aztán világossá vált. Kezét kinyújtotta tenyérrel felfelé, mintha megengedné, hogy elmenjek. Leenged a szekérről, még nem jött el az én időm.”

„A döbbenet, a feleszmélés, hogy még élek, az öröm, hogy még láthatom a családot kimosták a fejemet és nem csak a részegségről beszélek, fiacskám!”oktatott ki az öreg olyan szigorú tekintettel, ami tőle nem volt megszokott. „Mikor hazaértem, nagyanyád a seprűvel várt. Mérgesen, de mivel nagyon ritkán csináltam ilyet aggodalom is volt a szemében. Az élettől józanul közeledtem felé. Ő megsuhintotta a seprűt, de arra nem számított, hogy elkerülöm. Megöleltem és utána egy szó nélkül aludni mentem.”

„Mikor felkeltem, gyászhír fogadott. A két ivócimborámat a házuk ajtaja előtt holtan találták meg. Arcukon a terror, hajuk az ősznél is fehérebben, mintha halálra rémültek volna. Senki nem tudta megmagyarázni, mi történhetett. Semmi sérülés, ütésnyom, csak úgy ott feküdtek holtan.”

Az öreg újra elmosolyodott és így szólt: „Ha akarod, elhiszed. Ha akarod, nem. Látom a szemedben, hogy kételkedsz, de egyet jegyezz meg! Te nem tudod mi az igazság és csak találgathatsz, de én tudom.”

Nagyapa pár héttel azután halt meg, hogy elmondta ezt a mesét. Mintha a halandóságnak ezt a történetét még el kellett volna mondania. Sokat beszélt még utána is arról apámnak és bácsikáimnak, hogy vigyázzanak magukra, de főleg ránk. Az ágyában fekve találták meg. Győzött az öregkor, ahogy apám mondta. De elfogadta, mert mosolyog. Apám is mosolygott, miközben siratta, mert a halott arcra az a huncut, gyerekes mosoly ült ki, amit annyira szerettünk.

Hogy a történet igaz lett volna? Az öreg jól mondta, hogy kételkedek benne. Vagyis kételkedtem pár nappal ezelőttig. Azzal viccelődtem apám őszülő fejét látva, miközben az unokájával játszik, hogy kezd pont olyan lenni mint nagyapa. Az ősz haj már megvan, ha még nem is olyan fehér, mint az övé. „Á, valóban, de még mindig jobban megúsztam, mint ő. Fehér volt a haja, mióta az eszemet tudom” Apám öreg arcára kiült a mosoly, amikor meglátta az arcomon a döbbenetet, ahogy összeállt a kép és a kétség írmagja is eltűnt végleg.

Borítókép: Csillag Balázs