CSAK BÉKESSÉG LEGYEN!

Csillag Balázs: Bolygóközi (novella) 2025. ápr. 17.

Amikor az óriási hajó megjelent az atmoszférában, nagy volt a felfordulás. A S.E.T.I nem igazán tudta, mit kezdjen a jelekkel, így lepasszolta a dolgot a NASA-nak. A NASA szintén nem tudta, mit kezdjen a látvánnyal, mert őszintén szólva a semmiből jelent meg. Be voltak tojva, mert az „idegenek” tökéletesen ki tudták számolni, pontosan mennyire kell megállniuk a bolygó felszínétől, hogy ne legyenek túl távol se, viszont a gravitáció ne húzza le a több tonnás objektumot, kilapítva ezzel a floridai Jacksonville-t. Ha ez nem lett volna elég, komoly felfordulást okoztak a teljes lakosság addigi világnézeteiben az univerzumról, a mindenségről, meg úgy eleve mindenről.

Fegyverek kattogtak, vadászgépek szálldostak az űrhajó körül. Kibiztosított fegyverrel fogadtuk őket, de azért a kollektív ujjunk nem maradt a ravaszon, vártuk a következő lépést, ami nem is váratott olyan sokat magára. Az egész atmoszféra megremegett ahogy a hullámok keresték a rezgésre alkalmas felületeket, mint a lazán behelyezett ablakok, vagy a hangszórók membránjai. Lefutott pár kört az üzenet, mire mindenki tisztán és érthetően hallotta a három legsűrűbben használt nyelven: Üdv, földlakók, remélem nem ijesztettünk meg senkit, csak jöttünk kicsit bulizni és úgy gondoltuk, ti is beszállhatnátok.

Florida két dologról ismert: mindenféle fenyegetésre fegyvert rántanak, és minden bulira kaphatóak. Az idegenek keresve sem találhattak volna jobb helyet maguknak az érkezéshez. Amikor meghallották az üzenetet, mindenki azonnal, üvöltözve rohant vissza a házba, hogy visszategye kisebb-nagyobb lőfegyverét a helyére, bármit is jelentsen az, hogy aztán sörrel, vagy valami ütősebbel a kezükben lépjenek ki a strandra és mutassák az idegeneknek, hogy oda lehet leszállni. Mire mindenkit lesugároztak a hajóról, helyenként már a tüzet is meggyújtották a kempingezők. Órák se kellettek ahhoz, hogy teljesen elfeledkezzen az emberiség arról, hogy egy technológiailag fejlettebb civilizáció inváziós szándékkal jött volna a Földre.

Mindenki partizott.

Pár nap alatt a többi kontinensen is elindult a beszélgetés a fórumokon, hol lehetne egy központi helyet biztosítani a közös bulikra. Amint ez megtörtént, az idegenek minden központban landoltak.

Az első dolguk mindig az volt, hogy lerakják a fordító antennákat. Elmagyarázták, hogy a technológia kicsit megbuherálja a halló- és értelmező központot, mert rájöttek, hogy kisebb-nagyobb eltérésekkel, de minden fajnál ugyanúgy működik a folyamat. Kényelmesebb is volt. Az őszinte beszélgetésekből, amellett, hogy ki mit fogyaszthatott és mit nem, az is kiderült, hogy az utazóknak igazából csak egy jó társaság kellett, semmi más. Az a jó kis közösségi élmény. És ha megunják itt, akkor úgyis hagynak néhány kisebb űrhajót, hogy mi is tudjunk látogatni. Nagy volt az öröm, nagy volt a béke is. Végre kicsit fellélegezhetett az emberiség nagyja.

Azért a nagyja, mert az aprajának megvolt a saját szándéka, pláne miután meghallották, hogy az idegenek hagynak nekünk valamit.

Mert, ugye, tudjuk, hogy minden buliban kell lennie valakinek, aki megjelenik és mindent elront. Hívatlanul besétál, mert azt hiszi, joga van hozzá. Ő meg a sleppje mindent megtehet a környéken, és fel se tűnik neki, hogy a meghívója nem keveredett el, hanem sose kapott. Ha itt most a környék szót kitágítjuk erre a mi kis kék bolygónkra, akkor ez bizony a hadsereg, meg a mögöttük loholó űr- és egyéb kutatási részleg.

Kéretlenül berádióznak a zene kellős közepén úgy, hogy mindenki hallja, mit akarnak. Akarnak? Egyenesen követelnek. Elkezdődik a bulikon ilyenkor szokás szájkarate, csak itt mondjuk ez alkudozással kezdődött. Az idegenek meséljenek magukról, miért „röpködnek”, vélhetőleg bolygóról bolygóra. A hajón és felszínen bulizó embertömeg itt kicsit megállt, de a választ gyorsan megkapták: az ő bolygójuk száraz, kietlen és amúgy unalmas. Soha nem telepednek le, mindig csak alapvető és megújuló erőforrásokból élnek a pár évig, amíg egy adott bolygón csapatják a partit, aztán ha a nem gáz a vendéglátó, hagynak valami ajándékot. Általában kultúrát és egy-két járművet.

Aztán a kormányok, a hadsereg és a fejlesztői részleg feltette a mindent elrontó kérdést: fegyvert is? Soha egyszerre nem remegett meg az ég és a föld ugyanattól a hangfrekvenciától, amit emberek milliárdjai kortól, nemtől és nyelvtől függetlenül mindenki gyermekkora óta ismert, amikor nagyjából hétmilliárd ember egyszerre fejezte ki nem túl egytértő véleményét egy hangos „ááááh” felsóhajtással. Hát persze hogy ezeknek csak a fegyvereken és a konfliktuson jár az esze. Mindenben a legrosszabbat kell látni, ott is, ahol nincs.

Az alkudozás átváltott fenyegetésbe, amikor valamelyik kormány, nem tudni melyik védelmi minisztere vagy kormányfője, vagy valamelyik nagyszájú azt mondta, hogy ha a vendégeink itt akarnak bulizgatni, akkor valamit adjanak is cserébe, mégpedig azonnal, különben repül az atom, mert nem tudják, kik is ők, hazudhatnak is, és amúgy is a lődörgés néhány államban büntetendő. Amikor az emberek ijedtség helyett haraggal válaszoltak az idegenek helyett is, mondván, nem normális, hogy minden kormány nukleáris csapást mérne egy nagy célpontra, ezzel feláldozva embermilliók életét is, csak mert nem kaptak semmit, az idegenek lecsitították őket, hogy nyugalom, a hajó biztonságban lesz, mert bár fegyverük nincs, pajzsuk az van. A hadsereg erre azzal kontrázott, hogy ez is bizonyíték arra, az idegenek felkészültek a fegyveres támadásokra, tehát biztosan van ott más is. Erre azonban megint nem egy idegentől kapták a választ, hanem az egyik, közösségi hálón is népszerű csillagász-fizikustól, aki épp egy nagy hordót vert csapra, mikor meghallotta ezt a logikai buktát: „Most komolyan, fiúk? A vendégeink fényéveket tesznek meg az űrben, bolygóról bolygora vándorolva, a hajót és a legénységét pedig védeni kell a kisebb nagyobb űrkavicstól, ami azért nem ritkán lehet szikla méretű, nem is beszélve a sugárzásról, amivel kapcsolatban emlékeztetném a NASA kutatóit, mi is megpróbáljuk megóvni az asztronautáinkat. Inkább fogjátok be a szátokat és hagyjatok minket békén”.

Az idegenek elismerően bólogattak, hogy jó helyre jöttek. Egy szót sem kellett szólniuk, nem mintha más lett volna a válaszuk.

A kormányok, a hadsereg és a kutatócsoportok részéről így nem maradt más, mint a folyamatos zaklatás. A zene megszakítása az üres fenyegetéssel, a buli elrontása a követelőzéssel. Az emberiség unta meg először a dolgot. Pár politikuson kívül senki nem látta annak az előnyét, hogy végre kicsit lazíthatna a világ. Semmi politika, semmi konfliktus, csak egy bolygóközi találkozó két faj közt, akik ismerkedni akarnak. Ehelyett mindenben csak a rosszat kellett látni. Ez se utópia, nem tartott volna örökké, a vendégek is tudták. Mert már nem idegenek, hanem vendégek voltak. A hajón tartózkodó emberek megbeszélték a vendégekkel, hogy sajnos a helyzet úgy kívánja, remélhetőleg ideiglenesen, távozniuk kell. Amikor tartani akarták magukat az alkuhoz, miszerint hagynak itt egy-két kis járművet vagy generátort, egy józanabb gondolkodású veterán katona csak annyit mondott: „Még véletlenül se! Köszönjük szépen, de nem kell! Hálásak vagyunk a gesztusért, de tudjuk, hogy ezek a vadbarmok mire használnák a kapott cuccokat. Ha hagytok itt valamit, garantálom, hogy legközelebb még ennyi se lesz a Földből, mint amit most láttok!” Aztán a hajón bekapcsolták a rádiót, a felszínen bulizóknak elmondták, mi a helyzet. Nem örültek, de megértették. A hadsereg is hallotta a jelentést, ők már nem örültek annyira. Árulás vádjával fenyegetőztek, kihallgatásokkal, hogy majd mindenkit összeszednek, úgy könnyebb lesz. Ebből a fenyegetésből a német kormány nem vette ki a részét és a múltra való tekintettel nem javasolta a többieknek sem.

Másnap reggelre Jacksonville fölött tiszta volt az ég. Se űrhajó, se szemét, s ahol addig buliztak, ott annak nyoma sem maradt, mert az idegenek eltakarítottak mindent maguk után, ahogy egy jó vendéghez illik.