ZSÍR

Csillag Balázs: Egy életem, egy hálóálom 2025. márc. 20.

A pizsama a szekrényben marad. Akármilyen fura is, nem szeretem a pizsamát, és már magyarázatot is tudok adni, miért.

Az egész azzal kezdődött, hogy eleve sosem hordtam pizsamát. Na nem mintha olyan barbár lennék, hogy az aznapi boxeralsóban vagy netán seggpucéran járnék aludni. Én személy szerint a hálóing híve vagyok ami miatt nem egyszer cikiztek is a kollégiumban. Az olyan megjegyzések, mint a „nocsak, ki érkezett meg a Karácsonyi ének válogatásáról”, vagy a „Wendy, úgy látszik, Sohaországban maradt” az enyhébb beszólások közé tartozott. Egy darabig elhallgattam, de egy idő után már nem voltam vevő a „humorra”

„Férfi hálóing. Igenis létezik. Maradjatok már csendben!” – válaszoltam, ameddig bírtam, de végül hoztam egy végzetes döntést: megveszem azt a pizsamát, és hozzászoktatom magam.

Mielőtt azonban rászántam volna magam, megkértem a többieket, mondják már el, mi olyan jó a pizsamában. Egész életemben a hálóinghez voltam szokva. Valaki azt mondta, hogy még a pizsama se muszáj, elég a rövidnadrág, felül semmi, vagy boxeralsó és kész. Mások hozzátették, hogy télen azért kell már a szigetelés, szóval jobb, ha ott az a pizsi. Felveszed a felsőt, a nadrágot. Olyan, mintha átöltöznél. Meg sokkal modernebb. „Én nem is értem, hogyan lehet ilyen régimódian öltözni. Ráadásul függőleges csíkosan, hogy még magasabbnak és soványabbnak tűnj? Bizarr”.

Ezen megfontolásból kértem meg Hédit, a szomszéd csajt, aki nagyon ért az ilyesmihez, hogy segítsen kiválasztani a jó pizsamát. Mert szerinte nem volt ám mindegy, hogy milyent és hogyan. Meg hogy hányfélét. „Veszünk majd nyárra is, de most az őszi és téli időszakra kell felkészülni. Nem egyet, hanem kettőt, mert mosni is kell ám, de lassan hozzá fogsz szokni”. Nem tudom, miért gondolta Hédi, hogy sose mostam a hálóingemet. Sőt hálóingjeim. Azért na, nem új ez a koncepció, attól még, hogy szerintük régimódi a viselet.

Szóval megbeszéltük. Vett is egy olyat, ami... na, kérem szépen, tartán minta, bordó és fekete. Épp csak a skót duda hiányzott mellé. Vastag, és olyan flanel érzésem volt az anyagától, mintha épp a kanadai favágók szekrényéből lopták volna ki. Nem volt vastagabb az én hálóingemnél, de az egész sokkal nehezebbnek tűnt. A másikon meg fekete sárkányos-vikinges olajfestmény utánzatú giccsparádé a teljes felületén. „Ne mondd, hogy nem tetszik, szereted a fantasyt”. Értékelem a gesztust. Az legalább megvolt, még akkor is, ha itt már az ízlés nem csupán kificamodott, de kicsavarodott a helyéből és többhónapos teljes rehabilitációt igényelt volna. Ezek után már csak enni volt kedvem. Hédit visszaengedtem a koleszra, én meg beültem egyedül abba a fura nevű kínai étterembe, amelyiknek a logójában az az önelégült képű kövér Buddha van. A vicc az, hogy a tulaj nem kínai. Még csak nem is ázsiai. A felirat japán kandzsi. Az ételek nagyobb része nem is tradicionális, és a tulaj tisztában van azzal a közép-kelet-európai sznobizmussal, hogy „én támogatom az ázsiai kultúrát, mert egzotikus, illetve orientális ételeket is kipróbálok”. Ennek további jele az, hogy a kiolvashatatlanul idegen és hosszú név is erre utal az említett kandzsi felirattal, mert a köznyelven „Buddhásnak” nevezett étterem neve Hohoemu Budda va kare no hara o aibu simaszu. Vagyis érthetőbben: Mosolygó Buddha megsimogatta a pocakját. Mondtam én, hogy a tulaj tudja, mit csinál, és értékeli is, ha erre valaki rájön és tud vele nevetni az emberi hülyeségen. Az én esetemben ez extra gombóc rizst vagy sitake gombát jelentett a körimben. Aznap is, amikor először felvettem az új pizsamám.

Sorsot vetettem, és a sors a tartán mintásra esett. Már az üzletben nem tévedtem: hiába hasonló az anyaga, mint a hálóingjeimé, mégis nehezebb. Amikor pedig felvettem, az a szokatlan érzés fogott el, hogy egyszerre összeszorít és teljes súllyal lehúz a földre. Úgy gondoltam, ez nem gond, hiszen még lefekvés előtt megnézem a Dr. No című filmet, lefárasztom magam, és könnyebb lesz az alvás.

Nagyobbat nem is tévedhettem volna! Még sokáig forgolódtam a pizsama szorítását érezve, s amikor sikerült is elaludnom, olyan rémálomból riadtam fel, amiben egy kockás piton, konkrétan egy tartán mintás piton, skót dudát fújva és Sean Connery hangján sziszegve, vagy inkább sisegve próbálja kiszorítani belőlem a szuszt.

Hajnalban felriadva, alternatív megoldásként, a másik pizsamát is kipróbáltam, hátha jobb lesz. A szorító érzés nem múlt, álmomban egy rabszállító szekéren ébredtem fel, s az előttem ülő csak annyit mondott „no lám, hát felébredtél”. Ám mielőtt a vérpadhoz érhettem volna egy nagy, fekete sárkány támadta meg a várost, aminek az érkezését Thomas, a kismozdony nyitódallama zengte be.

Aznap reggel meggyötrötten keltem fel. Tanáraim aggódva néztek rám. Évfolyamtársaim, akik addig napi szinten tréfálkoztak a hálóingem miatt, szintén hallgattak. A becsület megkívánta, hiszen egy csúnya eset óta mindenki megfogadta, a kialvatlan és rémálmaiból ébredt diák tabu. Hédi pedig tudta, hogy kialvatlanságom oka a pizsama volt.

„Mi olyan jó a hálóingben? Olyan régimódi! Olyan semmilyen. Mit szeretsz benne?” S elmondtam, milyen nyáron, amikor elég laza ahhoz, hogy szellős legyen. Télen pedig elég meleg takarást biztosít ahhoz, hogy a paplan alatt, a nehéz takaró alatt is jól érzi magát a viselője. A szabadság és a repülés érzése éjjelente, ahogy a vadludakkal szállsz álmaidban az ég kékjén úszva. Aznap szépeket akartam álmodni. Este visszavettem a jó öreg hálóinget.

Reggelre megcsörrent a telefon. Hédi volt az. Mint kiderült, titokban ő is vett egy hálóinget. Na nem azt a divatos, szinte átlátszó szúnyoghálópótlékot, vagy rövid, selyem-akármit, hanem azt az igazi, nagyi hálóingje formát. Elmesélte, ahogy álmában Sohaország felé repült, mert előtte Pán Pétert olvasott. „Úgy látszik, Wendy is hazaérkezett”, mondtam neki, miután befejezte az élménybeszámolót.