ZSÍR

Csillag Balázs: Felhajtűerő 2025. nov. 24.

Rosszul kezdődött ez a nap is. Pár napja már ilyen.

Az első nap még átkozódással ment el. Azért örült, amikor lenyomta a kilincset és az ajtó kinyílt. Majd megemlíti a szomszédoknak. Az egy dolog, hogy egy fityingje sincs. A lakásában gyűlik a mosatlan és ebben a szekrényben nem lehet semmi hasznosat találni. Majd ezt is megemlíti a szomszédoknak.

A harmadik nap viszont már, akárhogyan is indult, igazából már az a csendes, belenyugvó rossz kezdés volt. Legalább a szomszédok már itthon lesznek a kirándulásból, nem mintha nem lettek volna nagy segítség neki az elmúlt napokban.

Felült az ágyban és nagyot ásított. A bojlernek épp aznap kellett elromlania. Azt is akkor vette észre, amikor már ömlött rá a hideg víz. Még így, nyáron is, azért az ilyen húzás után sikoltott, mint az óvodás gyerek. Meg kéne javítani. Majd megemlíti a szomszédoknak.

Kénytelen diétázni. Szekrény, hűtő épp csak üres. Megemlíti a szomszédoknak, ha majd megérkeznek. Maradt kenyér, de abból is már az utolja. Pirítóson gondolkodott. Az utolsó két szeletet beleteszi a pirítóba. Áram alá helyezi az eszközt, bekapcsolja hármasra, talán akkor jól átsül.

Jól átsült. Meg is égett. Na nem azért, mert sokáig volt a pirítóban. Inkább azért, mert az is épp most mondta fel a szolgálatot. Elég erőszakosan, kigyulladva, magával viszi az utolsó két szelet kenyeret a hamvadásba. El kell oltani, mielőtt bárki megérzi a füstszagot. A víz már félúton volt a pirító irányába, mire felsejlettek a középiskola „céó” alkalmai, ahol arról beszéltek, mit nem szabad használni elektromos tűz eloltásához. Végül a fal is megfeketedett kicsit, de legalább nem az egész lakóépület. Megemlíti majd a szomszédoknak.

Megeszi az utolsó pár marék kukoricapelyhet, tej nélkül persze, mert az nem maradt a hűtőben. Na, nem baj, el kell jutni munkába is. Felveszi az előző napi ruháit. Az inget már vasalni kéne. Na, nem baj. Majd megemlíti a szomszédoknak.

Rendbe rakja magát, hogy legalább nézzen ki valahogy a többnapos ruháiban is. Hála Istennek, már péntek van. A szomszédok ma már hazajönnek. Felhívja a házmestert, de ő csak annyit válaszolt: „oldódik, tessék megnyugodni”!

A munkába bejut nyűglődés nélkül. A busz nem késett, minden otthoni probléma ellenére is időben megérkezett a munkahelyére. Ettől olyan jó kedve lett, hogy az iroda előtt kéregető hajléktalannak, aki csak egy kiflire kért még egy eurót, a kezébe adott inkább kettőt, mondván „tartsa meg az aprót”. Azért a liftben felfelé menet megbánta ezt a gondatlanságát, amikor hálát adott az égieknek, hogy nem volt vele senki, mert a zuhany hiánya miatt nem emlékeztetett egy csokor rózsára, és a dezodor már csak annyit segített, mint az autó visszapillantóján lógó fenyőfás illatosító a roncstelepen.

A főnök már nem tudta szó nélkül hagyni, hogy ezt csinálja. Az iroda panaszkodik, cseréljen már ruhát, mert három napja ezt csinálja. Szégyen és gyalázat, el kellett hát mondania, mi a helyzet otthon. Hogy a házmester három napja húzza az időt, és folyton azt mondja, hogy majd intézi. A szomszédok nincsenek otthon, az étel fogy, váltóruha már nincs, a bojler elromlott, a kenyérpirító kigyulladt.

„Legalább Pistának jutott nem csak kiflire, hanem pástétomra is” – mutatott ki az ablakon a hajléktalan felé.

A főnök összehúzott szemöldökkel a telefonhoz nyúlt.

„Mancika, tessék szíves lenni bejönni kicsit, köszönöm...”

Végül megoldották arra a napra a külön irodát, Mancikától meg egy hajtűt kapott, hátha az segít.

Lehet még jó a nap.

Munka után hazaér. Inkább gyalogolt. Az ideiglenes irodájában ablak nem volt, a ventillátort meg nem akarta bekapcsolni, mert az is csak a testszagot keringtetné, amitől rosszul lett volna. Emiatt még jobban leizzadt. Inkább megkímélte a busz utasait. Nem lakott olyan messze, csupán a város másik végében. Egy óra út gyalog.

Már a lépcsőházból hallotta, ahogy a szomszédok azon veszekedtek, melyikük hagyta nyitva az ajtót, mert az egy dolog, ha az emberhez betörnek, de a francba is, az ajtó nem kilincsgombos kintről, ide egyenesen benyitottak. Még egy utolsó hívást intézett a házmesternek, a válasz továbbra is ugyanaz volt: intéződik, ne nyaggassa már őt. Csakhogy ő három napja nem tud bejutni a lakásába, mert amikor becsukta a kilincsgombos ajtót, akkor tűnt fel neki, hogy a lakáskulcsok bent maradtak. Nem baj. Mancika hajtűjével sikeresen feltörte a zárat másfél óra alatt. Addig pedig hallgatta, hogy a szomszédok veszekszenek nyitott ajtó mellett, hogy mi történt a bojlerükkel, miért van égett pirítós a kenyérpirítóban, miért kormos a konyhában a fal, miért büdös és gyűrött pár ing.

Ki evett a tányérkámból?

Ki ivott a pohárkámból?

Ki aludt az ágyikómban?

Ahogy eszébe jutottak a szülei, amikor a Hófehérke és a hét törpét mesélték neki kicsi korában, kiült a nagy vigyor az arcára

„Valahol Hófehérkének is pihennie kellett, és én is találtam egy nyitott lakást. De ezt talán nem említem meg a szomszédoknak.”