ZSÍR

Csillag Balázs: György apród és a bárd 2025. júl. 4.

Szépen szól a lant a hozzáértő ember kezében.

Lantosok, bárdok, akik nagy eseményekről énekelnek, persze lehetőleg megkeresve a sörre, borra, nőre valót. Vagy azok a pipacstejen élő sültbolondok, akik ingyen énekelgetik dalocskáikat, hősnemes szerelmüket, hogy a középnemes osztályból feljebb kerüljenek, s akik magukat csak trubadúroknak nevezik. Ők se dolgoznak ingyen, csak kevésbé nyilvánvaló.

Hála a Magasságosnak, mindenki nagyon jól tudja, hogy bárdot fogadni a kisebbik rossz, mert egy trubadúr előbb-utóbb a legizgalmasabb hőstörténetet is csöpögős szerelmi történetté vagy mélabús balladává teszi.

Na, de miért is beszélek én az énekmesterekről, lantforgatókról, egyesek szerint liliomtipró dalnokokról? Mert jómagam is az lennék. Író, költő, dalnok, lantforgató, bár a kard sem esik ki a kezemből. Pár esetben elő is fordult, hogy a fogadós szűz leányának megrontójaként dobtak ki egy faluból, pedig a fogadós is nagyon jól tudta, hogy azt a leányt már nem kellett megrontani. Jött az magától, és még csak történni se történt semmi – legnagyobb bánatomra. De inkább az, mint a nyikhaj lovagocskák népszerűsítése.

Merthogy kevesen tudják, de minden lovag mellett ott poroszkál a dalnok, akivel a rablóbandák legyilkolása, a szüzek megmentése, vagy egy balul sikerült kocsmai verekedés után megbeszélheti a történteket, hogy aztán kicsit szépítsenek a valóságon. Mert bizony a lovag urakba is szorult némi tehetség a történetmeséléshez, és kisegítik a dalnokot, hogy a csúnyácskából szép legyen, a szépből meg még szebb. Így lesz a nemes úr elrabolt trampli lányából szépséges kisasszony, vagy az utazókat fenyegető útonállókból egy félelmetes rablóbanda.

A dalnoki létnek is megvan a maga piaca. Jómagam a szabad művészetek tanítását megunva lettem dalnokká és annyi nevet használtam már, hogy magam sem tudom, most melyik virágnál tartok. Az elején, amikor még a húszas éveimben jártam, még olyan sűrűn kértek a nagy lovagok, amilyen gyakori látvány a gyermekláncfű a mezőn, s lettem Gyelmekláncfű. Huszonöt év után a nevem inkább lehetne Útilapu, ahányszor elküldtek. Nem egy unalmas hivatás ez, csak tudni kell vele élni. És azért nem megyek vissza az egyetemre szabad művészeteket tanítani, mert már ritkábban kérnek arra, hogy nemes urak hőstetteiről énekeljek. Egy öreg tanár a katedránál rosszabbul mutat, mint az öregedő bárd a fiatal lovag mellett.

Ezzel vígasztaltam magam akkor is, amikor már napok óta a tartalékaimból éltem. A fiatal bárdok jöttek-mentek, az ötvenesét taposgató dalnok pedig nem kellett senkinek. Egyetlen egy valaki jött oda hozzám, és így utólag belegondolva jó, hogy nem küldtem el, csak mert egy lótifuti apród volt az illető. Abból se épp a legdaliásabb.

Az ifjú neve György volt, és hittel könyörgött a magasságos Istenre, hogy menjek vele, mert segítségre van szüksége. Nem a lantom kellett neki, azt talán észre sem vette. Inkább a tompa, kopott kard, ami az oldalamon lógott. „No, de fiam! Én egy bárd vagyok” – szóltam. „Bárd, buzogány, kard, bizony most minderre szükség van, mert az uram nem jött vissza még. Azt mondta, hogy sárkányt ölni megy, ahol én bizony, bármilyen bátor is vagyok, csak az útjában lennék”.

Semmilyen sárkányölésnek nem lett volna útjában, mert köztudott, hogy sárkányok nincsenek. Bár néhányan meg mertek volna esküdni arra, hogy van még pár vivern, de lehet csak részegen láttak egy zászlót lobogni. Szegény fiút valószínűleg csak otthagyták, mert nem volt a legjobb apród. Láttam már ilyet, bár ennyire naivat még soha, hogy bedőljön a sárkány történetnek. Mivel azonban úgyse rostokolhattam egyhelyben, úgy döntöttem, üsse kavics, miért ne.

Ó, a szegény naiv fiú! Nem volt sem a legokosabb, sem a legbátrabb, de kedvelte a nagy történeteket. Hátán kerek pajzs, szíjában kopott kard lógott, szíve meg szűzleány kezéért reszketett. Igazán a lovagregényeknek élő típus, aki még nem tudta, hogy egy bárd nem mindig az igazságról dalol.

Figyeltem a fiút és igencsak érdekesnek találtam, hogy annak ellenére miket lát és hall a világban, a magas állította, az Úr mindent szebbé tesz az életében. Semmi bajom a hitben élőkkel, de a naivak messziről kerüljenek. Az ilyen egy idő után mindig észrevette, hogy nem vagyok jó társaság, szóval szép, illedelmes búcsú után elváltak útjaink.

György viszont csak mondta és mondta.

Mesélte, hogy mit hallott a zölddombi csatáról, a hősies harcokról, a távolból epekedve figyelő hölgyekről. Én pedig felvilágosítottam, Zölddomb nincs olyan nagy, hogy csata helyszíne lehessen, hogy Sallaham bárd a fényes kardokról csak lódított, s hogy az epekedve figyelő hölgyek valójában azok a munkáslányok voltak, akiket fizetés nélkül hagytak a „csatába” sietők.

„Valóban így volt, Bárd?” Merthogy más nevet nem adtam neki, és ő ezzel meg is elégedett, így szólított, s én válaszoltam. „Valóban. Maga Sallaham mesélte, milyen szánalmasak voltak a páncéljaikban bohóckodó lovagok, és az apródok mint röhögtek rajtuk, miközben az uraik sörét vedelték”. György egy ideig csendben maradt, aztán elmosolyodott: „Ha valóban minden bárd hazudik a költeményeiben, akkor te lehetsz az első, aki az igazat írja meg. Ha megtaláljuk az uramat, a magasságos Isten a tanúm, valódi sárkányölő hőst látsz majd!”

Tenyerembe temetett arccal mentem az apród mögött egy darabig. Nem akartam, hogy lássa az elfojtott nevetést. György magabiztos léptekkel ment előttem, miközben a gúnydalom sorait fogalmaztam meg fejemben Balga Györgyről és a láthatatlan sárkányról. Annyira belemerültem, hogy csak utólag tűnt fel, György nagyon magabiztosan halad előre. „Te, György! Biztos vagy benne, hogy erre ment az urad?” – kérdeztem, s azonnal jött is a válasz. „Hogyne, Bárd, hogyne! Felismerem az uram lovának járását. Szegény állat kicsit nehézkesen baktat, amióta a kovács az egyik patkót elrontotta. Szándékosan egy körömhegynyit magasabbra kovácsolta, azóta szegény pára a füvet is a sárral eszi, mert túl mélyen harap. Zavarodott lett szegény.” Valóban fura patanyom volt a fűben, ami akkora foltokban ki volt harapva a nyomok útján, hogy néhol már a földet lehetett látni.

Mire mindezt végig gondolhattam volna, György megállított. „Hallok valamit, Bárd. Valami bestia sikolyát”. György hallása nem volt semmi. Valóban, messziről förtelmes hangok ütötték meg az én fülemet is. György előre szaladt a domb tetejére, de ott azonnal elvágódott. Persze mindaddig ügyetlenségének tudtam be a dolgot, ameddig ő maga fojtott hangon rám nem szólt, hogy hasaljak le én is.

„Még nem látott meg, Bárd! Mondtam, hogy sárkányt ölni megy az uram! Ugye megmondtam? Megtaláltuk őt! Ott az én uram, és ott a sárkány!” És valóban. Megtaláltuk az urát, igaz a lábai, a karjai és a teste közt a kelleténél nagyobb volt a távolság és kisebb az összetartás, de megtaláltuk. S bár a sárkány inkább egy vivern volt, azért erre a látványra nem számítottam. „Igazad volt, György, de azért én se tévedtem. Ment ha az urad harcolt is, de azt még egy egyszerű retkeslábú paraszt is tudja, hogy az nem sárkány, hanem vivern.” György az egész út alatt először mutatta a cinizmus jelét az arcán. Nem illett hozzá. „Sárkány vagy sárkányfi, nem mindegy?” Ott és akkor hirtelen felrémlett bennem az, amikor egy diákom tett fel hasonló kérdést arra számítva, hogy most aztán megleckéztet: „Nem, fiacskám. A sárkány nagyobb, négy lába van, szárnyai vannak, és tüzet okád. Ez meg kisebb, sőt még a satnyánál is satnyább, két lába van, szárnyai, és visítozik meg a nyelvét öltögeti...” „Mint az uram anyósa...”

Hát igen. György, legyen bármily naiv, a humora egy bárdhoz illő volt abban a pillanatban. Ahogy ránéztem, megértettem, hogy ezzel bátorította fel magát. Rossz érzés gyötört. Ez a fiú az ura után akar menni? Meg akarja kockáztatni azt, amin egy páncélos lovag is elbukott. Úgy éreztem sürgősen mondanom kell valamit, mielőtt ez a bolond a vesztébe rohan.

„Na, de György! Gondolkodj! Ne csinálj hülyeséget. Az urad biztos felhergelte a bestiát. Talán ha békén hagyja az ember, nem is olyan vad. Talán csak épp...” De nem fejezhettem be a mondanivalómat, hiszen ami ekkor történt, végleg ellehetetlenítette, hogy lebeszéljem Györgyöt a hősködésről. A Magasságos ugyanis abban a pillanatban odaküldött egy leányt, akit a vivern ki is szagolt magának, és azonnal nekiiramodott, hogy elkapja szegény teremtést.

„Hé, te ormótlan sárkányivadék, te, miért a gyengébbet támadod, te? Felkoncollak, ha addig élek is!”

György ezzel a csatakiáltással rohanta meg a bestiát, s én futottam utána. Lant a hátamon, csorba kard a kezemben, talán elhajtjuk a förtelmes állatot. Ám amikor az apród kardjával hadonászva megtámadta a vivernt, rá kellett jönnöm, a bolond nem elhajtani akarja, hanem megölni.

Egy tompa rövidkarddal.

Megölni.

A leány sikoltozott, a vivern összezavarodott. Nem tudta, hova vagy kire koncentráljon: a prédájára vagy a semmiből előtermett támadóira. György megint lecsapott a bestiára. Bátor, de hatástalan suhintások voltak, s az ifjú hölgy nem bírta tovább, elájult.

A bestia persze csak még vadabb lett a csapkodástól, György pedig nem nagyon tudott mást, mint a kardjával csapkodni. Odasiettem hát, és amíg a dög Györggyel foglalkozott, az oldalába döftem. Vágni bár azzal a vasdarabbal nem lehetett, de a szúrásra még tán jó volt. A nagy helyzet úgy hozta, hogy a szörny, miközben farkával elsöpört, úgy fordult felém, hogy a nyaka épp keresztezte György hősies vagdalkozásának útját. Vélhetőleg az utolsó dolog, amit látott az volt, hogy magasabbra „repült”, mint bármikor. Legalábbis a feje. György esetlen suhintása éppen elég erős volt ahhoz, hogy levágja a vivern fejét.

„Hát, fiatalember...” mondtam még mindig a földön ülve „...ez ügyes volt. Na, menj és ébreszd fel a hölgyet, én meg megnézem, nem tört-e el a lantom”

A lánynak nem kellett sok, felébredt. Györgyöt látva tágra nyíltak a szemei, és a nyakába ugrott. „Ki vagy te, hős lovag?” kérdezte, hangjából és beszédéből végre feltűnt, hogy valószínűleg egy nemeskisasszony lehetett. „György vagyok, s ha a magasságos Isten nem küldött volna erre, talán most megölt volna a sárkány! Adj neki hálát, hogy éppen erre jártam, s én is hálát adok, hogy megmentésedre siethettem.” S jött is a válasz: „Sárkány, valóban. Fejét vetted, hős lovag. Az életemet köszönhetem neked. Hálát adok az Úrnak érte és érted is.”

A földön kutathattam a leesett állam után, mert erre nem számítottam. A zsák és a foltja. A nemeskisasszony, aki a lovagregényeknek élt, meg a „sárkányölő”. „A lantos pedig megénekelheti a hőstetted, hiszen a földön remegve biztosan végignézte az egészet.”

Hogy a... hát még jó, hogy megírom, s már tudtam is, mit teszek hozzá a Balga apródhoz írt gúnydalomba, de a kemény gondolataimat György csitította le „A Bárd? Erre az énekmesterre nem lehet panasz. Igazmondó és bátrabb, mint bármelyik, akiről hallottam. Ha nem is olyan ügyes a karddal, mint egy lovag vagy egy apród, de hősiesen kivette részét a harcból.” Még ha nem is hagyhatom figyelmen kívül, hogy a kardforgatásomat méltatták, György őszintén mondta mindazt, amit mondott.

Mire a városba vittük a tetemet, ahol a vár ura hálásan fogadott, mert megmentettük a lányát, megenyhültem. Rájöttem arra, hogy vannak hősök. Igenis vannak hősök, akik lovagi páncél nélkül ölnek szörnyetegeket. Az ő szemükben nem azért lesznek a förtelmes állatok sárkányokká, hogy nagyot mondjanak, hanem azért, mert minden tettüket olyan komolyan veszik, mintha sárkányokkal küzdenének meg minden nap, hogy másoknak reményt adjanak.

Merthogy Györgynek igaza volt.

Találkoztunk azzal a lovaggal, akit keresett, és a végén valóban egy sárkányölőt láttam. A nekünk, vagy inkább neki rendezett lakomán eljátszottam a Sárkányölő György lovagnak címzett hőskölteményemet. S habár mindenki tudta, hogy az asztalon nem egy sárkány feküdt, a hős és a tette valós volt mindenki szemében.

György a vár védője lett. Persze maga is rájött, hogy apródként még van mit tanulnia, hősiesen vette az akadályokat. Az udvarlásét is. A várúr leánya igazán jó választásnak bizonyult. A Sárkányölő dalát akkor és ott játszottam utoljára, de évekkel később visszahallottam. Ismeretlen szerző átdolgozásában, mint Szent György és a sárkány. És bárki bármit is mond, minden túlzása ellenére a hős igazi hős maradt hitével és meggyőződésével.

De az akkor is egy vivern volt!