ZSÍR

Csillag Balázs: Hangvilla 2025. márc. 28.

„Aztán azt a városi legendát már hallottad-e, hogy van Pesten egy teljes bérház, amire senki sem emlékszik?”

Ezzel a kérdéssel indult újra Nicos kutatása a napfényes Pesten. Már éppen feladta, mikor a Grand Guri egyik kraft sörét iszogatva az egyik frissen szerzett barátja javaslatokat próbált tenni, hogyan indulhat új irányba, ha már a modern folklorisztika kutatása kudarcba fulladt.

„Szóval van egy teljes bérház, tudod, azok a nagy udvaros, vagyis gangos lakások. Mocsok régi építés...”

Nicosnak nem volt új ez az információ. Ő is egy hasonlóban lakott az Oktogon környékén. Akkor nem igazán értette, miért van az, hogy az alsó lakásoktól felfelé egyre alacsonyabb volt a mennyezet, meg miért ilyen fura, hogy vannak sarok lakások „vak” nyílásokkal, ahol biztosan ajtó, volt, de az az ajtó a szomszédba nyílt.

„És állítólag csak azok emlékeznek a házra, akik laktak is ott, igaz nem túl jók az emlékeik. Szóval érdekes, mert ha utánanézel, akkor a kataszter nem mutat lerombolt házat. Nincsen nyoma se Pesten annak, hogy építettek volna valami újat, vagy leromboltak valami régit. Akik emlékeznek a házra, azok nem tudják hol van, miután elköltöztek onnan. Ha pedig keresed, akkor meg valahogy sose azt találod meg, csak valahogy érzed, hogy szándékosan elkerüli a figyelmed.”

Na ez már érdekes volt Nicosnak is. Ez egy érdekes, modern természetfölötti eseményen alapuló városi, modern hiedelem, ami mintha a régi hiedelmek elemeit használná. Végre! Talán ez áttörés lesz.

„Kitől tud erről a lakás dologról?... Ja, Bélustól? Unokaöcsém a gyerek. Kutattam azt a lakást én is. János bá mesélte, hogy 20 éve, még 2005-ben ment oda a gyerekekkel. Törte a fejét, hol is volt az a lakás. Azt a lakást sose bérelték. Az mindig gazdát cserélt. Mondta nekem, hogy anno a gyerekekkel együtt odaköltözött, miután hirtelen megözvegyült. A fura az volt benne, hogy az előző század elejétől is maradt ott valami. Amit a hirtelen kiköltözők nem tudtak elvinni. A legrégibb cucc valami eszeveszett különc zenészé lehetett, mert egy hangvilla volt, csak minimum egy vasvilla hosszával. Mikor a gyerekek megkérdezték tőle mi az, ő elmagyarázta nekik, és megmutatta hogyan működik. Megszólaltatta a hangvillát, ami először néma volt. Vagyis ő nem hallotta. A kicsik hallották, de nagyon féltek tőle. Azt mondta, hogy akkor hallotta ő is, amikor nem figyelt oda. Olyan volt, mint valami mély fülzúgás. De csak otthon. Arról nem is beszélve, hogy a gyerekek látták az anyjukat. Egy évig ott volt, aztán költözött. Kinek adta el? Valami paranormális jelenség szkeptikus okostojásnak”

Nicost érdekelte a dolog. Ezek szerint valaki úgy gondolta, ugyanúgy, mint minden néphiedelemnél, itt is valami fizikai valóság lehet a mysterium tremendum illetve mysterium fascinans mögött.

Megkereste a tehát a kutatót. Vagyis megkereste volna, de ő nem sokkal a kiköltözés után felkötötte magát, úgyhogy csak a nővérét találta meg.

„Zolika? Nyugodjon békében, sose hitt az ilyen hókuszpókuszokban. Azt mondta, hogy mindennek van valami fizikai oka. Ha azt kiderítjük, akkor leomlik a titokzatosság fala és egy kísértetház végül csak egy ház lesz. Szegény, mikor hazament, csak írt és írt. Felesége elvált tőle, vitte a gyerekeket is. Nem hibáztatom. Szerettem az öcsémet, de amit csinált az már sok volt nekem is. És végig az zavarta, hogy nem emlékszik, hol volt a lakás, mióta kilépett onnan. Ajjaj. Maga is valami kutató? Modern néprajz? Na akkor van kinek végre odaadnom a Zoli jegyzeteit, mert már nem tudom hova rakjam őket”

Nicos egy nagy dobozzal tért haza. Megtudott egyet, s mást. Zoltán egy bizonyos Huszár Gábortól hallott a lakásról. Azt mesélte, hogy akkor kerültek oda, mikor ezekből a nagy gangos városi „villákból”, ahol az első két emeleten a színészek, meg a művészek laktak, felettük meg kisebb lakásokban a cselédek, egyszer csak szét lettek darabolva, hogy a munkásosztálynak legyen hol laknia szebb és jobb helyen. Nicos ekkor értette meg, hogy az ő lakása miért ilyen fura. A görög kisvárosban, ahonnan származott, ilyennek nyoma se volt. És a helyi bölcsész barátai szerint is, ez ikonikus Budapest.

Tehát akkoriban ő még kicsi gyerek volt. Az már nem tudja megmondani, hol az a lakás, de a korára fogta a dolgot. Arra emlékezett, hogy a házban maradtak dolgok a régi lakók után és még a régi személyzettől. Zoltán a történetet nem tartotta eléggé fontosnak lejegyezni akkor, de a diktafont bekapcsolva hagyta. Ez kíváncsivá tette Nicost is így az olvasást megszakította, hogy megkeresse a hangfelvételt. Hálás volt, hogy Zoltán digitális és nem analóg adattárolót használt. Tisztán hallható volt az öregember beszámolója.

„Akkoriban az ottmaradt cselédségnek meghagyták a régi lakásaikat, mi meg akkor megkaptuk az egyik sarok lakást. Azt mondták, hogy mi, meg a szomszédjaink jó ember után kaptuk a lakást. Valami művész lehetett. Szobrász, vagy ilyesmi, mert az ő cselédjei mindig arról beszéltek, hogy milyen szép szobrokat hozott hazulról. Aszonták, hogy görög volt...” Erre Nicos felkapta a fejét “... Azt mondták, hogy az ő bejárúnője kapta a legjobb fizetést. Egyébként osztozott ez egyik tekintetes asszony cselégjén. Csak egy elég volt, de őt is, meg a tekintetes asszonyt is megfizette. Mindig az őszi és téli hónapokra jött. Tavasszal meg hazament. Egyébként a cselédséggel mindig jobban kijött, mint a színészkékkel, meg a jómóduakkal. Mikor megkapta a parancsot, hogy azonnali hatállyal távoznia kell onnan, nem akadékoskodott, sőt mindent otthagyott. A katonák kipakoltak, amit mozdítani tudtak. Pártunk és kormányunk javára. De amikor mi odaköltöztünk, láttuk ám, hogy nem mindent tudtak mozdítani. Ami meg olyan volt, azt ripityomra törték. Legalábbis a cselédség úgy találta a lakást. Aztán meglátták ám, hogy egy szép darab ottmaradt. Akkor azt mondták nekem, hogy akármit is mond apám, ahhoz a hosszú kétágú villához hozzá ne nyúljak, mert attól a katonák is, meg ők is olyat láttak, amit nem szabad. Tíz évig laktunk ott. Abból a másik felében minden este valami rosszat álmodtam, forgolódtam, meg egyszer a nagyanyámat is láttam, ahogy ott jön megy a konyhában és nem tudja mi tévő legyen. Én se tudtam, mert nagyi addigra nyolc éve halott volt. És nem csak én láttam szellemeket. Apám később vallotta be, mire már elköltöztünk onnan, hogy ő is látta a szüleit. Tudja a legérdekesebb az volt, hogy ez az után történt, hogy az a villa izé felborult. Az volt a fura, hogy nem koppant, mikor földet ért, de a hang, amit kiadott az átkozott mély volt”.

Zoltán jegyzeteiben elkönyvelte, hogy megtalálja azt a lakást, felkeresi a tulajdonost és megveszi tőle. Ez utóbbi könnyűnek bizonyult, bár hosszú volt a várakozás. Több meghirdetett lakást is át kellett néznie, de tudta mit keres majd, és ki is tudta fizetni. Az ok, amiért ezt a módszert kellett választani, már ismerős volt Nicosnak is. Sehol nem talált róla információt, akár hivatalról, akár a közbeszédről legyen szó. Aztán megtalálta végre a lakást. A villával együtt. Megvette a lakást, tudva, hogy mire számítson, mert az apuka H. Béla elmondta neki és a gyerekeket is kikérdezte az esemnyekről.

A napjójabejegyzései és kutatási feljegyzései onnantól kezdve fokozatosan egyre szétszórtabbakká és zavarodottabbakká váltak. Szorongást lehetett kiolvasni belőlök. Azt írta, hogy a villa volt az utolsó, amihez hozzáért. Mindenhol kereste infrahang forrásait, de sehol nem volt még csak nyoma sem. Aztán Béla gyerekeinek beszámolóját olvasva, kipróbálta a kétágú villát, mint hangvillát. Megütötte kicsit a villa ágait, és próbált nem a hangra koncentrálni. Az előző beszámolóból megtudta, hogy csak akkor hallja, ha másra figyel. És végül hallotta a mély és mégis erős hangot. Egyfajta mély fülcsengés, semmi több. Megpróbálta, hogy a padjóhoz ütve milyen lesz a hang. Bár levenni nem tudta a helyéről, falba fórt támaszték sínek közt benyúlt a villára, kicsit megemelte, majd visszaengedte a földre öt centiméte magasból. Koppanásra számított, de valahogy a mély tompa hang felerősödésén kívül semmit sem hallott.

Későbbi bejegyzéseiben pedig már a nagyapját emlegeti. Főleg, hogy a látogatása lehetetlen volt, mivel addigra meghalt.

Utoljára még a legelső forrását látogatta meg. Ezt a bizonyos „János bát”, avany Nagy Jánost. Egyedül lakott már, de örült a látogatónak. Minden kellemetlenség ellenére Bélus rokona kicsit horrorisztikusabban adta elő a helyzetet, mint ahogy Nagy úr és a családja megérte. Nekik nem számított, hogy az anyuka szelleme köztük jár, csak az a fránya fülzúgás ne lett volna a hangvillától. Akármerre mentünk, akárhogy mozdultunk, valaki mindig megbökte és akkor zúgott a fülünk megint. A szomszédok nem panaszkodtak soha. Hogy ők nem hallják. Úgyhogy költözni kellett. Persze a kislánya, aki mára már felnőtt, otthagyta a mackóját és évekig nem is tudott vele megbékélni.

„Aztán egyik nap kopogtattak. Már az új lakásban. Pont éppen csúsztatta volna be a levelet az ajtó alatt, amikor kinyitottam neki. Egy majd két méter magas, fekete öltönyös, sápadt, de mégis előkelő kinézetű szakállas figura próbálta a levelet az ajtó alatt becsúsztatni“. Odanyújtotta Nicosnak a levelet. “Olyan akcentusa volt, mint magának. Megláttam a kezében azt a nagy hangvillát, mondom ilyen nincs és már majdnem elküldtem a francba, amikor megláttam Panka maciját. Tudtam, hogy az övé, mert hiányzott az egyik szeme. Panka is ráérzett a jó hírre, mert ő is kinézett, köszönt, mint ahogyan az egy jólnevelt kislányhoz illik, majd örömmel átvette a mackót. Igaz örömében köszönés nélkül futott vissza a szobájába. Behívtam az illetőt, de mondtam, hogy a hangvillát hagyja kint, ha kérhetem. Azt felelte, hogy nem kell félnie, régen itt felejtette és nem tudta, melyik lakásában maradt. Úgy látszik az előző lakók ott felejtettek holmikat, olyanokat, amikre már nincs szükségük és nem is lesz, de ennek a macinak még haza kellett találnia. Érdekes, de valahogy nem éreztem szükségét megkérdezni, honnan tudta, hogy a mackónak itt a helye. Elfogadtam, hogy tudja és kész. A levél is csak ma jutott az eszembe, nem is értem. Azóta sem bontottam fel, mert annyi információ bőven elég volt. Kifelé mutatkoztunk be. Olyan fura nevet mondott először, aztán azt mondta, hívjam csak Dénesnek. Végül kezet fogtunk, ő megfogta a hangvilláját, elfordult és elindult a sötét folyosón. Még utána kiáltottam, hogy fura egy hangvilla, de legalább az is visszatalált a tulajdonosához. Még azt felelte erre, hogy ez nem hangvilla, aztán felvette a kalapját. Képzelje, meg mernék esküdni, hogy ott helyben nyelte el a sötétség”

Miután Nicos kinyitotta a húsz éves levelet, rájött, hogy a városi legenda magyarázatának ezen részét meg kell majd valahogy változtatnia, vagy egyenesen ki kell hagynia. A levél tartalma ugyanis gondolatban hazavitte.

Kedves Nagy család!

Tudom, hogy furcsa lesz ez, vajon honnan tudom a nevüket, de ne aggódjanak, most hallanak rólam először és utoljára. Megtaláltam kétágú villámat a régi téli lakomban itt Budapesten. Sok holmi ottmaradt, de tudom, hogy csak ez az egy mackó hiányzik igazán kicsiny barátjának. Már nem fog kelleni sírnia utána. Remélem ez az én “csúf bőtordarabom” nem okozott önöknek nagy megrázkódtatást.

A legközelebbi találkozásig!

Aidonius, de az egyszerűség kedvéért

H. Dénes

A bizarr gondolat, hogy még az alvilágban is van lehetőség kivenni a szabadságot, megnevettette.