ZSÍR

Csillag Balázs: Hiábavalóság 2025. szept. 20.

Gergely felkelt a szalmaágyról.

Kiropogtatta a hátát, körülnézett a szobájában, kinézett volna a kicsi ablakon, ha nem lett volna túl magasan. Valahogy még mindig nem bírt belenyugodni, hogy csak időmérésre használta. A nádszőnyeg szálai közt haladó fény négyzet alakú vetülete nagyjábó egy percenkéntsiklott egyik nádszáltól a másikig. Az egyszerű deszkapadlón apró karcolások jelezték az időt.

Az egyetlen „technológia”, ami megmaradt neki. Még büszke is volt kicsit, hogy ilyen ügyesen összeállította magának ezt a kezdetleges napórát.

Az apát nem örülne ennek. Elmehet a fenébe.

Gergely valami újat akart. Valahogy nem igazán érdekelte már az a vallási betokosodottság, amit a szüleitől látott és a zen buddhizmus olyan szimpatikusnak tűnt. Az édesanyja felháborodott, édesapja viszont elég lazán vette a dolgot. Úgy a mindenhez képest. Összevonta a szemöldökét, szinte pengevékonyan hunyorított, ahogy Gergelyre nézett, aztán azt mondta neki: „Amíg intézed az utadat, olvassuk el a Prédikátor könyvét”.

Gergely azt hitte, hogy minimum a Hegyi beszéddel, vagy Leviticusszal jön az apja, de nem. „Hova készülsz? A zen buddhistákhoz? Akkor jó lesz a Prédikátor könyve, nyugodj meg.” Meglepte a dolog, mert az utóbbi pár évben pont azt a részt szokta felhozni a gyülekezeti prédikátorok ellen, hogy épp azt nem lehet hallani a szószékről, mert az emberek nem szeretnek a hiábavalóságról hallani. Ő sem, de ő épp egy hitéleti krízist él meg, vagy legalábbis ezt mondanák róla a gyülekezetben. Ő inkább azt a szót használná, hogy keresgél még. Joga van hozzá, nem?

A gong szokás szerint reggel hétkor szólalt meg. Vegán étkezés, valószínűleg megint valami tofu alapú kása. Az nem is zavarta. Éléggé túlsúlyosan érkezett, és a diéta miatt ledobta a súlyfelesleget. A meditáció is könnyű volt, hisz nem látott nagy eltérést eközött és az otthoni csendes imádkozások közt. Egy darabig. De mikor elkezdtek furcsán nézni rá, mert arról beszélt, hogy meditáció közben milyen jó volt arra gondolni, hogy hátrahagyott mindent, aztán megkapta, hogy a meditáció lényege a kiüresedés, nem csak az elcsendesedés, máris töredezett a még otthon alkotott kép.

Aztán megunta ezt a semmitmondó monotonitást. Itt vannak egy folyó mellett, a madarak csicseregnek, az időjárás változékony, a környéket mégis csak akkor látja, ha esetleg valamelyik engedékenyebb szerzetest meggyőzi, hogy kiengedje őt sétálni.

Aztán egyszer az apát maga volt az, aki szóvá tette a gyakori sétáit. Azzal vádolta, hogy biztosan bemegy a közeli faluba, hogy a testének éljen, és mennyire nem méltó ez a buddhaság útján. Gergely válasza aznap kicsit megrendítette a többi szerzetest is.

„Minek mennék ki a faluba, minek éljek a falusiak kosztjával? Mindenki lát engem idegenként, hogy ugyanúgy eszem, amikor éhes vagyok, iszom, ha szomjas vagyok, lefekszem, ha álmos vagyok, és járok, ha járni akarok. Mi más szükségem van ezen kívül a jó élethez, amikor minden más csak hiábavalóság és elfordít a lelki békémtől?”

Az apát végül csak adott mellé egy másik szerzetest, mert egy ilyen fiatal suhanc szalmakutya nem mondhat csak úgy ilyen bölcsességet, amit ő maga évek hosszú során sajátított el. A megfigyelő is csak annyit mondott az apátnak, hogy Gergely tényleg csak sétált. Sétált az erdőben, sétált a folyó mellett, kavicsokat dobált a folyóba, figyelte a halakat, néha leült, nyújtott egyet, megkérdezte mit esznek este és még csak nem is akadékoskodott, hogy rizskása lesz. Maximum annyi megjegyzést tett, hogy egy kis gomba nem lenne rossz hozzá, de ha nincs, hát nincs.

Ez persze nem azt jelentette, hogy nem akadt ki semmin. Őszintén szólva mindenen kiakadt a rend falain belül.

Egy alkalommal a többi szerzetessel az apát elé állt azzal, hogy hol hideg, hol pedig meleg jön rájuk, vagy fáznak, vagy majd megfőnek a fülledt időben. Mit tegyenek? Az apát szalmakutyáknak hívta őket, majd egy kitérő választ adott nekik mondván: „Olyan helyre menjetek, ahol nincs sem hideg, sem meleg”. Gergely tudta, hogy ez már megint egy kóan lesz és valószínűleg a hely, ahol se ez, se az nincs, az szokás szerint a kiüresített elme, miközben a többiek arra próbáltak utalni, hogy nem ártana pár takaróval több, ha hideg van. Azért megfőni sem és megfagyni sem akarnak. Főleg a megvilágosodásuk előtt, aminek a koncepciójából Gergely már kezdett nagyon kiábrándulni.

„Hol van olyan hely, apát?” – kérdezte végül, és az újabb válasz volt az, ami után úgy döntött, hazamegy, csak előbb elmondja a véleményét.

„Örökösen ez van. Gyengék vagytok. Hideg van, meleg van, éhes vagyok, koszos vagyok. A test egy randa állat és ellenünk fordul, ha nem kényeztetjük, igaz? De egy szerzetesnek nincs szüksége kényeztetésre. De igenis van megoldás, ha megszabadulunk ettől a randa állattól”

Gergely erre válaszul annyit mondott, hogy a testre igenis szükség van ahhoz, hogy a lelket tovább vigye a tapasztalás felé. A tapasztalás pedig nem engedi, hogy csak úgy kiüresítsem a tudatom, hanem kifejezetten az elcsendesedést kéri. A csendességben éri el az ember azt, hogy a látottak és a hallottak alapján kiválogassa a hiábavalóságokból azt, ami az igazi békességre viszi tovább.

Édesapjának elmesélte ezt otthon, hozzátéve azt, is, hogy a többieket meghökkentette, amikor a monológja végén széles mosoly húzódott az arcára, majd hangos hahotába kezdett, amitől a kert fáin ülő madarak nemhogy elrepültek volna, hanem még épp a hang felé fordulva figyeltek.

„Akkor pakoltam össze, mentem ki a faluba és kértem aprót arra, hogy a repjegyet el tudjuk intézni. Komolyan visszafizetem. Tényleg jó választás volt, amivel elküldtél. Azért van eltérés aközött, hogy minden hiábavalóság, vagy minden értelmetlenség”.

Gergely azóta is nevetve meséli, hogyan hozta őt haza a Prédikátor könyve.