ZSÍR

Csillag Balázs: Ilyet még nem hallottál 2025. ápr. 23.

„Jimbo, megyünk a koziba”

Jim egy nyolcéves gyerekhez megfelelő mélységes áhitattal nézett apjára. Mióta az eszét tudta, ebben a kis, poros városkában az egyetlen érdekes dolog az apja volt. És nem csak neki. A városka lakói is mindig odajöttek hozzá és a moziról kérdezték. Látta-e már az új Buster Keaton filmet? Milyen lesz az a film, amit majd vetítenek a moziban? Érdemes-e elmenni a következő vetítésre is, vagy unalmas lesz? Jim édesapja mindig csak a zenére hivatkozva válaszolt. Izgalmas a zenei felhozatal, megvannak a saját választott témák, amiket követni kell, vagy talán nem igazán talált fogást a történeten, nehéz zeneileg követni.

Jim apja nem mondhatott a filmekről semmit. A mozi tulajdonosa megtiltotta. Azt viszont nem tiltotta, mert nem tilthatta meg, hogy a zenéről beszéljen. Rájött ugyanis arra, hogy még a leggyengébb filmre is el fognak jönni, legalább a zene kedvéért. Merthogy Jim édesapja a mozi zongoristája volt. Ezért is nézett fel annyira az apjára. A fizetés nem volt magas a válság óta, de a tulaj azt megengedte, hogy a közvetlen család ingyenesen járhasson filmet nézni. A rágcsálnivalóért persze fizetni kellett, de az kit érdekelt? Jim ritkán figyelte a filmet, az apját nézte, ahogy rögtönözve mindig elcsípi a jelenetet és a legjobb zenei aláfestést adja hozzá. Jimi büszke volt az édesapjára. Édesanyja azt mesélte, hogy ez az elmúlt öt év volt a legjobb, amióta Jim apja a moziban dolgozott. Előtte a búcsúkon és a vásárokon zenélt, vagy a kis orgonán, vagy a zongorán.

Jim azt is látta, hogy nagyapja semminek sem tud örülni. A fiának inkább a templomban kéne játszania, de mindig belenyugodott, amikor a fia azt mondta, hogy ha majd a nagyapa nem tud játszani, majd akkor.

„Amíg ilyen bivalyerős és makkegészséges vagy, minek menjek? Jól megtanítottad a dalokat, ha szükség lesz rám, szólj. Addig viszont szeretnék zongorázni is és ha lehet, pénzt keresni vele.”

Nagyapa helyeselt, művész volt mindkettő, de gyakorlatias is. Jim később fogta csak fel, hogy a nagyapja csak így próbálta emlékeztetni a fiát az ígéretére, és az apja mindig így erősítette meg az ígéretet.

Jim anyja is mindig beleszólt, hogy „Apuka, inkább örülne annak, hogy a fia már nem az olyan veszélyes helyeken zenél, mint a városi vásárok meg a búcsúk. Hisz ott olyan alakok is járnak, akik tönkreteszik a zongorát. Azt meg persze tudjuk, kinek kell rendbe tenni utána”.

Jim anyukája csupa rossz dolgot mondott a búcsús zongorista életről. Figyelmeztette, hogy ha zongorista lesz belőle, mint az apjából, sose menjen a búcsúk és a vásárok közelébe. Mély megvetéssel beszélt a búcsú szervezőjéről, Hollis úrról, hogy milyen alávaló és kapzsi ember.

A moziban megkeres legalább ötven centet vetítésenként. És jobb napokon, hétvégéken, néha négy vetítésen is zongoráznia kellett. És Jim tudta, hogy ez így nagyon jó.

Tartott ez 1927-ig, amikor először látta az apja arcán egyszerre kiülni a csodálatot és a félelmet.

Persze addig is megvolt a rutin. Kész csoda volt, hogy egyáltalán eljutott a film hozzájuk. Jim apja most kottát kapott, ami nem is volt baj, azokba is szerette beletenni a maga variációit, ahol meg ének szólt, ott elindították a kapott lemezt. Az apja még egy színdarabban látta a Jazzénekest. Ő maga is ügyes jazz-zongorista volt, ha a szükség úgy kívánta. Aztán elhangzott az a néhány szó.

„Ilyet még nem hallottatok...”

És látta, ahogy tágra nyílt szemekkel, tátott szájjal bámul, mosolyog, döbbenten csóválja a fejét, aztán elismerően bólogat – mint később elmondta Jimnek –, magában azt konstatálva, milyen messzire jutott a filmtechnika. Aztán enyhe bizonytalanság és félelem ült ki az arcára, hiszen a moziban megszólalt az első szinkronizált hang és tömeg és improvizált szöveg, amit már nem feliratoztak. Aztán a következő egy órában újra és újra.

Jim édesapja évről évre egyre ritkábban ment a moziba zongorázni. Hollis úr is megjelent a házban, felajánlva a régi állást, persze jóval kevesebb fizetésért. Jim apja mindig csak annyit mondott, amíg szükség lesz a moziban zongoristára, addig ő ott lesz.

1930 után nem volt rá szükség. De addigra már se búcsúra, se karneválra, se vásárokra nem költöttek az emberek, és Jim apjának is el kellett adnia a zongorát, hogy legalább egy darabig legyen mit enni. Eladta a mozi tulajdonosának.

A ház üres volt a zene nélkül, és Jim is csak akkor hallott zenét, amikor a templomban hol a nagyapja, hol pedig az apja játszott az orgonán. Már senki nem kérdezte Jim apját a moziról. Pláne, miután a mozi is bezárt.

Jim azóta rájött, mekkorát tévedett abban, hogy az egészért az a hülye beszélő film volt a felelős, de tizenegyévesen, amikor az apja először kényszerült az étkezdébe menni, hogy egyáltalán valamit ehessen, csak ez járt a fejében. Hiszen azóta lett minden egyre rosszabb és rosszabb. Apa az étkezdében evett valami keveset, hogy otthon ne fogyjon rá a kimért fejadag.

Az étkezdébe, ami valamikor a moziterem volt. Valamilyen oknál fogva a zongoráját nem dobták ki. A mozi tulajdonosának nem volt szíve hozzá, miután „üzletet” váltott. Rovidesen Jim is levesen élt, hogy több maradjon otthon a kisöccsének és az anyjának.

„Csak itt porosodik szegény. Az utolsó darab, ami még a mozira emlékeztet mindenkit.”

Jim sízve elszorult és végre kimodndta.

„Az a hülye film a hibás. Ha az nem lett volna, akkor a mozi is mozi maradt volna. Akkor Yoelson úrnak is mozija lenne és nem egy kantinja egy porosodó zongorával!”

Mindenki elnémult. A kanalak se csörögtek. Aztán az emberek elnevették magukat. Régen nevettek ilyen jót. A gyermeki naivitás. Habár amikor Jim megkérdezte, min nevet mindenki, csak annyit mondtak neki:

„Hiszed vagy sem, fiam, igazad van abban, hogy minek egy zongora ott, ahol csak porosodik!”

És Jim apja felkelt az asztaltól, odasétált a zongorához és elkezdte játszani a régi, mozis dalokat. Aztán a búcsús dalokat meg a vásáros zenéket is, de a legtöbben a mozik zenéit kérték.

És Jimnek újra jó lett a kedve. És mindenki másnak is. És Jim már azt se bánta, ha az apja abból a fránya beszélő filmből játszotta a dalokat. Akkor hallotta apját először énekelni is, mert Kohen úr megkérdezte, el tudja-e énekelni a filmből a Kol Nidrét.

Jim apja attól fogva a kantin zongoráján játszott. És a városka lakói a válságos idő ellenére mégis mindig kicsit jobb kedvvel járt ebédelni. És bár fizetni nem tudtak, a konyháról mindig egy kicsit több lisztet, cukrot vagy kenyeret vihetett haza a családnak. Az is előfordult, hogy Jim apját néha előre engedték a fejadagért a sorban.

Az se volt gond, amikor Jim apjának a templomban kellett többet orgonálnia, mert nagyapja már nem bírta olyan jól. Nem lehetett, mert ha ő nem tudott épp zongorázni, Jim ült a helyére.

A hangosfilm elterjedt. A mozitermi zongoristák szélnek lettek eresztve. De egy eldugott kis városkában mégis boldogabbak voltak az emberek, mert a zongora szólt.