ZSÍR

Csillag Balázs: Kaineusz (novella) 2025. máj. 31.

Richárd nem szerette a politikát.

Ellenben nagyon szerette az irodalmat. Amit ettől még jobban szeretett, az az irodalom tanítása volt. Még közelebbről az irodalom szeretetének átadása. A szeretetet nem lehet kényszeríteni, azt ki kell mutatni. Többek közt ezért sem szerette a politikát, mert a politika, az ő meglátása szerint ki akarta kényszeríteni a neki járó, ha nem is szeretetet, de tiszteletet és alázatot. A kényszer pedig viszonzatlan maradt.

Richárd úgy lett gimnáziumi tanár, hogy fiatalon, még az egyetem előtt, egy barátságos vitába keveredett nagybátyjával. A vita témája az volt, hogy szerinte a tanároknak jobban kéne ösztönözniük a gyerekeket arra, hogy a tananyagon kívül is utánanézzenek a forrásmunkának, mert az ő tanára is így irányította a mitológiák széleskörű ismerete, és ezáltal a kevésbé könyvízű irodalom tanulása felé is. Nagybátyja, bölcsebb, tapasztaltabb lévén, feltette azt az egyszerű kérdést, hogy Ricsin kívül valaki a tanár után ment-e, kérve azt a plusz információt. Magyarán, volt-e még más is, akit annyira érdekelt a dolog, hogy az alapműveltségen túl is tanuljon valamit a szabadidejében. Amikor Ricsi, még mindig belefeledkezve saját érvelésébe azt mondta, hogy rajta kívül senki, nagybátyja megtoldotta a kérdést azzal, vajon a többiek más tantárgy esetében megtették-e ugyanazt a lépést, mint ő. Arra már ki sem kellett térnie, hogy esetleg épp Ricsi lelkesedése miatt mennyien csatlakoztak végül hozzá, mert Ricsinek leesett a tantusz. Nem mindenki érdeklődik ugyanaz iránt, de ami iránt érdeklődik, abban egy jó tanár segíti. És Ricsi jó tanár akart lenni.

Örült, ha már egy gyerek mutatott valami érdeklődést az irodalom bármely iránya iránt. Főleg akkor, ha a mitológiákról volt szó. Annak is örült, hogy néhányan amolyan „mitológiai kört” szerveztek maguknak, annak már kevésbé, hogy ő nincs benne mint tanár, de a forrásmunkát ő adta nekik, ami miatt kicsit úgy érezte, ő is benne van a csoportban.

Egy ponton a történelem tanár kolléga jött oda hozzá, ahogy ő fogalmazott egyötöd részt szemrehányóan, négy ötöd részt elismerően, hogy a „mitológus gyerekeid megkérdőjelezték a görög demokráciát”. Richárd bocsánatot kért, aztán Erzsike néni megnyugtatta, hogy szereti, ha a gyerekek gondolkodnak, csak azért jobban szeretné, ha nem a többiek előtt lenne megkérdőjelezve a tanár, főleg nem azzal a pubertás szemtelenséggel. Mondta mindezt mosolyogva, feljebb tolva a szemüveget az orrán.

Richárd beszélt a srácokkal, remélve, hogy a legközelebbi alkalommal kicsit illedelmesebbek lesznek. Nem szerette volna még egyszer megkapni azt a figyelmeztető jelzést: „szemmel tartalak”.

Richárd ezekre gondolt, ahogy a legkisebb fiával az alapiskola tanárijának várójában ült. A nyolcéves Lacika meg merészelte kérdőjelezni a napközis tanítónéni mesemagyarázatát. A tanítónéni, követve a modern előírásokat, az anyukával akart beszélni. Richárd neje úgy érezte, hogy a téma és a szakmai tapasztalat miatt inkább a férje menjen. Ha ő megy, abból a végén pofon lenne.

Intettek az igazgatóiból, és valamiért Richárd újra átlényegült Ricsivé, ahogy a belső kisdiák azt mondta benne „de hiszen nem is csináltam semmi rosszat”

 – Kedves apuka! Arról szerettem volna önnel beszélni, hogy Lacika a tegnapi napon megkérdőjelezte az autoritásom, miközben igyekeztem a gyerekeket nyitottságra és toleranciára nevelni egy mesén keresztül. Szülőként ön is tudhatja, hogy a meseolvasás az ilyen fiatal korosztálynak is még nagyon jót tesz, növeli a logikai teljesítőképességet, és nem is mellesleg egy régi görög történetet hallgathattak a gyerekek, amivel, úgy vélem, otthon nem nagyon találkoznak. Lacika a mese végén azt a megjegyzést tette, hogy az a mese nem úgy van, apukája nem tett bele ilyen butaságokat, és hogy Poszeidón egy, és most szeretném őt idézni, egy „szarzsák” volt. Ezért illő volna bocsánatot kérnie tőlem és a többi gyerektől.

A Poszeidón névre felcsillantak a szemei, Lacika ugyanis csak annyit mondott, hogy a tanítónéni összeveszett vele, mert szerinte butaságokat mondott az egyik olyan történetből, amit annak idején tőle hallott. Merthogy Lacika hamar megunta Andersent meg a Grimm testvéreket, és végül nem maradt más, csak a mitológia, persze megfelelően egy nyolcéves gyerekhez igazítva.

Elkérve és átolvasva a mesekönyvet kicsit elcsodálkozott. A történetek messziről követték a mese alapelemeit, de mind ugyanarról szólt: nemi, ideológiai és személyi hovatartozásról. Azonnal felismerte, melyik meséről volt szó, át se kellett olvasnia, csak egy kérdése volt, az is az igazgatónő felé.

– Miért olvas a gyerekeknek a tanítónéni a nemi erőszakról?

Mindkettőnek leesett az álla. Az igazgatónőnek döbbenetében, mert azt hitte, ez csak egy mesekönyv, ami a modern nézeteket adja át. A tanítónéninek pedig felháborodásában:

– Hogy merészeli, kedves apuka? A történetben Poszeidón megadja a főhősnek, Kaenisznek, hogy nemet változtasson. A görög mitológiából van a történet, nem valami együgyű tollából. Ennek többezer éves múltja van a demokrácia bölcsőjéből, ahol nem vetették meg a homoszexualitást és a városállam patrónája egy istennő volt, Pallasz Athéné.

– Azt hiszem, ezt hívják mansplainingnek, igaz?

– Tessék?

– Szépen, lassan, nyugodtan, de erélyesen és tagoltan elmagyarázni a tanulatlan félnek, hogy miért van igazam, mert úgy gondolom, a témában több információm van. Ön pedig éppen ezt csinálta.

Néma csönd. Richárd nem akart magyarázatba kezdeni, így továbbra is csak annyit mondott:

– Ismerem a történetet, és továbbra is állítom, hogy a nemi erőszakról szól, nem pedig a transgenderről.

– Látja, igazgatónő, nem tévedtem. Az apuka kétségbe vonja a tapasztalataimat, mert nő vagyok, és meggyőződésem, hogy a gyermekét egy zárt és intoleráns gondolkodásmódra neveli, ami a jövőre nézve majd szétesést generál az osztályban. Megengedhetetlen! Könnyebb lett volna az anyukával beszélni.

– Nem lett volna. A nejem nagyon jól ismeri a történetet, és ő javasolta, hogy ezt a kérdést tegyem fel, mert engem is leszidott, miért meséltem el Lacikának, még ha erősen zanzásítva is. Én akkor kaptam is érte egy pofont, igaz, én szeretetből. Garantálom, hogy önnél kimaradt volna a szeretet.
Ami a demokrácia bölcsőjét illeti, Erzsike néni, a régi töritanárom és idős kollégám mindennél jobban gyűlöli, hogy a görögöket és főleg Athént tartják a nyitottság etalonjának, hiszen náluk nő- és idegengyűlölőbb társadalmat keveset hordott a hátán a föld. Én pedig irodalomtanárként tudom, hogy Poszeidón igenis egy szarzsák volt, elnézést kérek, hogy ezt megtanulta tőlem a gyerek. Hazudni nem fogok neki, és hülyének se fogom nézni őt. Poszeidón ugyanis, megelégedve magával, miután megerőszakolta Kaeniszt, azt mondta neki, hogy megteszi neki, amit kér tőle, mire az említett NŐ, meggyűlölve azt, hogy a nők gyengék, tehetetlenek és semmit sem engedhetnek meg maguknak, FÉRFI akart lenni, így lett Kaineusz, akinek a HELYES döntését a nyitott és demokratikus görög történetmesélés azzal tetézi, hogy férfiként igazi és tiszteletre méltó, hőssé válhatott. Abban viszont egyetértek, hogy a helyzet megengedhetetlen. Az irodalom félremagyarázása vétek. Természetesen, Lacika megkapja a szidást, mert szemtelen volt. HA szemtelen volt, még ha az okával egyet is értek. De bocsánatot nem fog kérni, az biztos.