ZSÍR

Csillag Balázs: Karbantartó a múltnak 2025. szept. 25.

Mi tagadás, a reklám jó volt kétszáz éve. Nagy, csillivilli épületek, amiket majd a virtuális térben fognak megtervezni. Térben, mert az fontos. Nem fogy majd papír, agyag, de még nyomtatószál sem a tervezésre. A kreatív elmék táplálják majd ezt az új generációt, ahogy a szobrászok és az építészek formálnak. Hamar rájöttek arra is, hogy az első elképzelés majdnem mindig a szerzők fejéből pattan ki, van úgy, hogy egy egész évszázaddal a fejlesztés előtt. Ők már elképzelik, a képzőművészek illusztrálják, a tervezők, mérnökök pedig megvalósítják. Mi lenne hát, ha ezt a folyamatot felgyorsíthatná a virtuális kommunikáció. Száz vagy ötven év helyett így szinte azonnali a kommunikáció.

Sajnos a szándékosság közbeszólt. Az alkotások addig ugyanis mindig csak úgy megtalálták egymást. Ezért is volt relatíve lassú. Visszagondolva, talán hagytuk megérni az alkotást. Erre az első jelek akkor mutattak, mikor a virtuális térben összetalálkozott az író, a képzőművész és a mérnök. Mivel az információ visszamenőleg vagy elveszett, vagy egyenesen elvesztette a fontosságát, csak az akadékoskodók találták fontosnak, hogy ezek a fogalmak mit takartak. Az író vajon fantasyt vagy tudományos fantasztikumot írt, esetleg valami létezéshorrort? A képzőművész festő, szobrász, vagy 3D modellező volt-e? A mérnök építész vagy valamilyen tervező volt-e?

Nincs elérhető adat!

Mindenesetre a kísérlet kudarcba fulladt. Mindhárman elkezdtek a másik kettő ágán is gondolkodni. Az alkotási vágy nem torkollott vitába, sőt, inkább egymástól tanultak. Ez persze nem tetszett a nagykutyáknak, mert nem tanulni jöttek ide, hanem újítani. A tanulás lassítja a folyamatot. Egy új, önellátó város felépülése nem igényelhet ugyanolyan hosszú időt, mint azelőtt, hiszen villámgyors a kommunikáció.

A megoldás tehát nem az, hogy összehozzuk őket. Továbbra is maradjon a három folyamat külön halmaz, csak menjen át egy csomóponton. Ez a csomópont majd véletlenszerűen továbbadja az információt az egyik halmaztól a másikig. Nem is rossz ötlet, írtak is hozzá egy algoritmust, amit a maguk sekélyes módján le is teszteltek, és a teszt sikeresnek is bizonyult. A módszer mégis megbukott. A kreativitást nem lehetett halmazokba tenni. Mindhárom oldalon ugyanis elkezdtek újra egymásból meríteni. Az algoritmus nem szolgáltatott új adatot, csak véletlenszerűen kiosztotta az alkotásokat. Miközben a szerző egy tervrajz alapján írt, visszakérdezett művében, vajon ez működhet-e. A mérnök, miközben az illusztrátor művén agyalt, kénytelen volt beírni a tervrajzába, hogy néhány dolgot nem ért. Emiatt az algoritmus csomópontján újra elindult az átfedés és a folyamat lassú maradt.

Az egész átka, hogy ezek az alkotók egymást is fejleszteni akarják, meg magukat is, mikor a nagy koponyák elmondták, hogy az ismeretanyaguk bőségesen elég.

Ezt tanultuk meg annak idején mi, a karbantartók. Akik nem igazán akarunk infúziós zacskón keresztül inni és enni. Igaz, a mi ötleteink nem fontosak. Mi csak tesszük a dolgunkat. Pucoljuk a szennyet a Burokban fekvő alkotók alól. A város szépen épül. A reklámok gyönyörűek, szép színesek. A hologram-belterek szebbé tudják tenni az egyébként steril falakat. El is felejtjük, hogy amint kilépünk a garzonlakásból, mert a valós térben csak ennyire telik, kikapcsol a holo-tapéta a szép ívek és a faborítás a műanyag kockabútorokról és egy sötét, steril ketrecet hagyunk magunk mögött, míg végezzük a munkát.

És nekem ez így jó. A Burokban nekünk terveznek mindent, hogy legalább valamennyire jól nézzen ki. Én pedig, mint karbantartó és ápoló, kimegyek a riasztásra, ha mondjuk az egyik gép meghibásodik és nem úgy végzi szennyvízelvezetést, ahogy kéne, vagy épp az izmokat mozgató folyadék hullámzása leáll. A Burokban nem éreznek fájdalmat, szóval azt se vennék észre, ha megjelennek rajtuk a felfekvések okozta fekélyek.

Azt hiszem, mára ennyi tellett tőlem. Kamilla is írja a saját üzenetét, nekem pedig még át kell gondolnom, hogy elhiszem-e neki, mindazt, amit írok, valahogy lesz annyira kreatív és motivált, hogy átszűrődik a múltba, ha már jövőnk nem lesz többé.