Csillag Balázs: Karcsi, a fura srác (novella) 2025. ápr. 9.

Szeretem, amikor egy film elején az van, hogy „a történet valós eseményeken alapszik”, aztán utánaolvas az ember és rájön, a valós esemény úgy nagyjából tíz százaléka a filmnek. Szeretem ezt a tényt, mert ez okot ad arra, hogy én is azt írjam, Karcsi, a fura srác története valamelyest megtörtént eset alapján íródott meg. Mindennemű hasonlóság csupán a véletlen, a Reddit és a Youtube műve.

Tehát Karcsi igazából nem is fura, csak a közvetlen környezetében nem igazán szeretik az introvertált embereket. Na jó, nem arról van szó, hogy nem szeretik, inkább nem értik az introvertáltságot. Legjobb esetben különcnek számít, legrosszabb esetben pedig megkapja a „mentálisan sérült” jelzőt. Hát hogy a ménkűbe' nem tud valaki feltöltődni testileg és szellemileg úgy, hogy bent van a barátai közösségében vagy a könyvklubban? Szóval ha néha elvonult, olyankor mindig számíthatott arra, hogy megcsörrent a telefon vagy jött a kérdés üzenetben, hogy „Miért nem jöttél a könyvklubba? Te szoktad a legjobb könyveket hozni! Akkor most már nem is jössz többet? Netalán már nem vagyunk barátok se?”

Az ilyen megszólalások után néha tényleg inkább lelépett volna az összes ilyen klubból meg közösségből, amiben benne volt. Amúgy sincs szüksége a „mikor lesz barátnőd” jellegű kérdésekre. Elég volt, ha saját magától kérdezte ugyanezt.

„Próbáltad már a szerepjátékot?” kérdezte Mari, ami igazán meghökkentette Karcsit, hiszen a mai világban ez alatt bármit lehet érteni. Szerencsére várt éppen eleget ahhoz, hogy a folytatásban kiderüljön, a Dungeons and Dragons fantasy alapú szerepjátékról van szó.
Nem próbálta soha, mert nem az a fajta ember, aki tudna improvizálni. Ami kívülről úgy tűnhet, hogy improvizáció, az valójában egy mentális folyamatábra, teleírva lehetséges megoldásokkal, amikre nagyrészt fel van készülve az adott alkalmakon. A mentális folyamatábra olyan kiterjedt, hogy a külső szemlélőnek úgy tűnhet, Karcsi improvizál és szinte „csípőből” megtalálja a megoldást az adott helyzetre. Az illúzió akkor törik meg, amikor Karcsi elkezdi felsorolni a többi lehetőséget is, amikor már nem aktuális, és Mari ezt nagyon jól tudta.

Szerinte a Dungeons and Dragons, avagy DnD pont Karcsinak való volt. Pláne a járvány után megnyílt online közösségi lehetőségekkel a Discordon meg a virtuális játéktáblákkal nagyon tanulnia se kellett a rendszereket, mert a játéktábla automatikusan számol, neki már csak a történetmesélésre kell figyelnie. Merthogy a DnD erről szól. Minden résztvevőnek megvan a saját története, amit a játékmester narrációjával karöltve eljátszik, harcol, győz és örül a többiek sikereinek, meghallgatva az ő történetüket is.

Jól hangzott, pláne mert Mari azt mondta, ismer egy koreai srácot, aki épp csapatot toboroz, tehát nem is kellett nagyon keresgélnie. Amikor azonban megkérdezte Marit, hogy ő is játszik-e, csak azt a választ kapta, hogy „Hülye vagy? Van saját életem, nincs szükségem erre”. Ennek ellenére pontosan tudta, hogy hova vezesse Karcsit a karakter készítéshez és a szabályokhoz, meg az alap kampány modulokhoz „nem mintha utóbbira szükséged lenne, mert Elven, a koreai srác homebrew világot ír úgyis”. Amikor Karcsi rákérdezett, hogy az mi, Mari felvilágosította, hogy saját világot alakít ki a kampánya köré. Azt is hozzátette, hogy nyugodtan hivatkozzon rá, amikor jelentkezik a srácnál.

Félelme azzal kapcsolatban, hogy visszautasítják, alaptalannak bizonyult. Elven örömmel fogadta, mindent elmagyarázott és amikor kiderült, hogy Karcsi, avagy Discord nevén SzaCarl író is, azonnal lecsapott rá. A beszélgetés angolul folyt, de ez Karcsinak nem okozott gondot. Külön öröm volt Elvennek, hogy Karcsi már felkészülten jött a karakterével. Teljesen alkalmazkodó karakterút, beiktatható elemekkel a háttértörténetből, megírt karaktercél, kaszt, név minden kész. Alap barbár, akinek nem kell sokat beszélnie, hiszen kezdőként főleg figyelni akarta az eseményeket. Meg amúgy is, könnyebb egy amúgy okos játékosnak egy kevésbé okos karaktert játszania, mint fordítva.

A csapat készen állt: Halbert, a lovag Torontoból, Sarif, a varázsló Quebecből, ManjiKitty, a japán kultúra elemeivel megturbózott druida Dél-Texasból, és ő, SzaCarl, a barbár Magyarországról. Furamód Elven is beszállt a játékba a saját karakterével, egy warlock-kal. Sarif felvilágosította, hogy ez nem szokványos, de nem is szabályellenes, és még lehet jó is, ha a játékmester ügyes. Ő és Halbert a játékmester előző kampányából kerültek ide. Az se volt rossz, bár kicsit esetlen, elvégre az volt az első alkalom, hogy Elven levezetett egy teljes, három évig tartó történetet. „Kicsit az animékre hajazott, de megengedhető egy kezdőnek. Elven azt mondta, hogy ez a játszma még érdekesebb lesz”. Halbert üzenete után úgy érezte nincs rossz helyen, elvégre ManjiKitty ugyanúgy kezdő volt.

Negyedévig bírta.

Nem ő volt az egyetlen.

Elven, a „főszereplő szindrómájával” nem engedett senkit rendesen kiteljesedni. Kivéve mondjuk ManjiKittyt, mert a kiscsaj ugyanolyan anime-mániás volt, mint ő. Arról nem is beszélve, hogy senki nem követte az alap karakterkészítési szabályokat. Mindenkinek volt valamije, ami túl erőssé és „túlképzetté” tette a karakterét ahhoz a kezdő szinthez képest, amiről a karaktere indult. Karcsi pedig csak olyanokat tudott, ami „normális”.
Persze ez nem jelentett volna akkora gondot, ha játékmester nem rúgta volna teljesen szét a barbárja történetét. Az első vita után úgy döntött, vár egy kicsit. Szeretné látni, mi a ménkű a baj ezekkel az emberekkel. Valami nem normális itt. És valóban! Az idő közben behozott új játékosok után a csapat a két kanadai srácon kívül a neurodiverzitás fokozatosan erjedő befőttjévé vált, ahol súlyosan szorongó, a mániás depressziós és a figyelemzavaros egymást erősítette abban, hogy nincs szükségük terápiára, elegendő, ha játék közben kiélik magukat, és a játék után megerősítik egymás problémás viselkedését.

A kilépés nem volt könnyű, a játékmester karaktere képes volt visszaforgatni az időt, tehát ha mindenki el is esett a harcban, a warlock az utolsó pillanatban vissza tudott hozni mindenkit. Esély sincs hibázni, és ezt a játszmát tíz év hosszúra tervezte.

Hogy mégis sikerült az csak annak volt köszönhető, hogy két kanadai, bár szintén küzdöttek a maguk fizikai és mentális problémáival, a játékban nem a terápiát keresték, hanem a szórakozást, amiben saját bevallásuk szerint nagyjából a második hónap után nem volt részük. Megegyeztek tehát, hogy nem hagyják a karaktereik történetét tönkretenni pár elvakult jómadár miatt. Így aztán a lovag kezdeményezett egy játékosok közti harcot, mondván az ő lovagja nem nézi jó szemmel, hogy a barbár olyan szűkszavú, a varázsló pedig nem hajlandó elviselni, hogy minden karakter fizikailag erősebb legyen, mint ő. A csapattól távolabb megállva, hogy a többieket ne érje semmilyen jellegű sérülés, Sarif arra hivatkozva, hogy nincs számítógép közelben, így nem tudja használni a virtuális tábla dobókockáit, magának „dobott” egy kritikus bukást és a tűzgolyójával felgyújtotta a karakterét, míg a lovag egy „égi csapással” atomjaira bontotta Karcsi barbárját, amit a lovag patrónusa nem nézett jó szemmel, így ugyanaz az égi csapás atomjaira bontotta a lovagot.

A játékmester próbálta vitatni a dolgot, de itt lépett közbe Karcsi. Számolt minden lehetséges ellenvetéssel és képes volt a szabályokra és a narratívára hivatkozva elérni, hogy Halbert ötlete sikeres legyen.

Mindhárman kiléptek még abban a pillanatban, gratuláltak egymásnak és ideiglenesen elváltak útjaik.

Egy hónappal mindezek után Karcsi újra találkozott Marival, akit eléggé a falnak állított azzal, hogy milyen időpazarlásba keverte bele. Mindent elmondott neki, amire Mari csak sajnálkozva megkérdezte „Te jó ég, ennyire rossz volt a helyzet, hogy Halbert, meg Sarif is kilépett?”

Mint kiderült, Mari az előző kampányt végigjátszotta az előző csapattal, de Halberten és Sarifen kívül senki más nem lépett át a következő játékba. Nem volt jó érzésük a jövőre nézve. „Ahogy mondtam, van saját életem, ami fontosabb, mint egy másik világban élni”. Karcsi nehezményezte, hogy Mari úgy gondolta, neki nincs élete, mire ő végül kipréselt magából egy bocsánatkérést.

Karcsi ezután, ha feltöltődve nem is, de lényegesen nagyobb örömmel ment a könyvklubba. Ott legalább normális dolgokról tudott beszélgetni.