ZSÍR

Csillag Balázs: Kréta poraidra (novella) 2025. jún. 4.

– Hogy a francba képzeli a Harcsali, hogy így meghúz engem fizikából? Mi ez, hogy a semmiből semmi írat velünk egy röpdolgozatot?

– Ja! Már majdnem sikerült hármasról kettesre javítanom, erre most a hülye húzása miatt még közelebb vagyok a hármashoz, mint a ketteshez.

Karola, vagy ahogy a háta mögött hívták, Magola se szólalt meg, pedig ő ilyenkor azzal szokott jönni, hogy „...mert, ha tanultatok volna, nem kellene most nyávognotok”. Nem mondta, mert ő se azt a jegyet kapta, amire számított, habár Miki kifejezetten örült volna Magola osztályzatának.

Örült volna, mérges is volt, tudta, hogy lesz mit javítani a négyese után, de nem igazán bánta.

Mehetne ez jobban is. Az osztályfőnökük, az említett „Harcsali kisasszony” is ezt mondogatta mindig. Tanulni kell, mert így nem lesz egyetem. Miki viszont olyan gyerek volt, aki akkor tanult, amikor szükség volt rá, mert amit szeretett, azt meg nem kellett tanulnia.

Harcsali kisasszony, avagy Király tanárnő nem volt a legközkedveltebb az osztály szemében. Visszagondolva, csak azt tette, amit fiatal, kezdő tanárként tenni tudott: komolyabb tapasztalat hiányában lassan, de biztosan áttérni arról, amit az egyetemen megtanult, arra, hogy nem minden gyereket és osztályt lehet a tanult sémák alapján oktatni és nevelni.

Akkoriban Király tanárnő még inkább csak a „lassan” fázisban volt, de a „biztosan” sem volt annyira messze.

Miki nem akart balhét, továbbra is a padjára rajzolt, ahogy az már tőle megszokott volt. Egyre nehezebben, mert már kicsit unalmassá vált az ordítozás. A következő óra az ebéd után úgyis a dupla fizika óra folytatása volt és az utóbbi tíz percben már az ebédesek is jöttek vissza ugyanazzal a haraggal.

– Ez a Harcsali nem normális. Bezzeg, amikor mi voltunk elsősök, meg másodikosok, akkor a nagyok úgy csaphattak minket hátra, ahogy akartak. Akkor azért kaptunk hideg kaját.

– Most meg, mikor végre nem kell ilyentől tartani, még időben is érünk oda, kis szaros előzködik, szólok neki, hogy szépen várja ki a sorát, jön a Harcsali, hogy engedjük előre a kicsiket. A kis szaros meg hátra vigyorog rám.

– Na azt már nem. Ebből nem lesz fizika óra, ilyennek én nem fogok tanulni.

Miki ugyan nem szerette annyira a fizikát, és bár normál esetben leginkább pozitívan viszonyult az osztályfőnökhöz, a legutóbbi óra után ő is kicsit mérges volt, ez a két dolog nyomába sem ért annak, amit a legkevésbé sem kívánt. Márpedig, ha a nagy lázongásban szabotálják a fizika órát, akkor a nem kívánatos végeredmény elkerülhetetlennek látszott.

Osztályfőnöki.

Nem megrovó, azzal már senkit nem lehetett megijeszteni.

Osztályfőnöki óra.

Nyolcadik óra.

Ők bent ülnek és hallgatják a kioktatást, a kinti folyosóról meg behallatszik az asztalitenisz. Akik helyből vannak, azoknak könnyű, ők nyolcadik óra után duzzogva hazamennek, öt perc alatt otthon vannak. De ő buszozik. És a nyolcadik órával már csak a következőt éri el, amivel nagyon későn van otthon. Ő aztán nem fog este nyolcig tanulni azért, mert valaki eggyel rosszabb jegyet kapott. Pláne, hogy a fejmosást is úgy kapja meg otthon, a rossz jegy miatt, hogy későn ér haza és tanulnia kéne, ha még pihenni is szeretne valamennyit.

Senkinek sem tűnt fel, mikor Miki felkelt az asztaltól. Arra sem nagyon figyeltek, amikor elkezdett rajzolni a táblára, mert úgy döntött, nem elég ehhez a pad. Nem elég ehhez a grafit. Ehhez a nagy felület kell, megy a krétapor. Gondolt egyet és felrajzolt egy harcsabajszú apró halat, ami mögött egy mérgesebb és éhesebb kinézetű nagyobb harcsa feje látszik, mielőtt éppen bekapná a kisebbik halat. A kisebbik hal fejére szépen felrajzolt egy koronát is. Alá pedig cirkalmas betűkkel odaírta.

„Harcsali”

Továbbra sem tűnt fel senkinek sem a rajzoló, sem a rajz, amíg az utolsó ebédes vissza nem jött, és a röhögésével megzavarta a morgolódást.

– Ezt meg ki rajzolta? Hát ez rohadt jó!

– Ez most komolyan a Harcsali, hát ez eszeveszettül jó ötlet!

– Köszi – szólalt meg Miki –, hirtelen jött az ötlet, és nem volt rá elég a pad.

– Hát erre tényleg nem volt elég a pad.

– A nagy harcsa meg mi vagyunk?

Miki megvonta a vállát. Sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudta, és jelen esetben, ha ez segít, nem is akarta.

– Most már le kéne törölni a táblát, nem? Lassan becsöngetnek.

– Ha gondolod, Magola, akkor csak töröld.

– Dehogy törlöm, nagyon tetszik.

Király tanárnő nem tudta, mire vélje a rajzot. Amikor megkérdezte, ki rajzolt a táblára, Miki feltette a kezét.

– Miki, Miki. Már megint a táblán hagytad a rajzodat. Na, gyere, és töröld le a táblát, aztán folytatjuk az órát. Egyébként szép halacska.

Miki hallotta a vigyorgást a háta mögött, és fellélegzett.

Aznap nem volt osztályfőnöki óra.