ZSÍR

Csillag Balázs: Kritikus szemmel, újra (novella) 2025. máj. 12.

Avagy mi változott a 13 év alatt, mikor megkérdeztem, mi a véleménye egy filmről, és ő adott egy mélyenszántó magyarázatot... amire nem voltam kíváncsi.

Nehéz volt úgy dolgozni, hogy rám hivatkoztak, a kritikusra. Alig több, mint tíz éve még azért voltam mindenki begyében, mert esetleg a többségnek tetszett egy film, kötet, regény, zene, akármi, én pedig kénytelen voltam elmondani, mi volt benne a negatívum. Vagy épp fordítva, kihangsúlyoztam valaminek a technikai értékeit, aztán mégis mindenki utálta az adott alkotást. Akkoriban tudomásul se vettem, hogy ez bizony az objektív magyarázat és a szubjektív élmény közti eltérés.

Az én véleményem számított.

Kritikus vagyok. Szakma szerint már csak voltam. Akkoriban azt mondtam, hogy egy vagyok a sok közül. Szakma szerint már csak „véleményező” lehetnék. Kritikus már csak a videómegosztókon van. Nosztalgia Kritikus, aki már nem csak nosztalgiázik, Cinikus Brit Kritikus, aki már csak óvatos cinizmussal fogalmaz. Tele van velük a világháló.

Akkoriban azt is mondtam, hogy az ember olvassa a nagy kritikusok véleményét, megnézi a videókritikákat, és azt nézi meg, amit mi mondunk, s ha a közönség minket szid, valahol szidja magát is. Csak a nagyképűségemben elfelejtettem, hogy lehet a kritikust önjelölt kritikusként is szidni. Jó nagy hangon, káromkodva.

Szóval a jó hír ebben, hogy már végre nem érzem úgy, hogy tépem a számat. Emlékszel, akkor azt mondtam, hogy egy sör mellett ülve a társaságban nem mondhatom el a véleményem, mert megszólalnak: „Na, akkor halljuk a kritikust”, vagy „fogd be, te még nem vagy Siskel és Ebert szintjén, pláne nem vagy Doug Walker... Ennek az egész változásnak az előnye az lett, hogy ha már mindenki lehet „véleményező”, mindenki lehet kritikus a társaságban, mindenki használhatja az újságírói vagy a filmipari zsargont, mert az interneten megtanulták, mi micsoda, akkor már végre az én véleményem is csak egy a sok közül.

Persze ezen azért az is segített, hogy gyűjteménybe szedtem a kritikáimat és kiadtam egy összefoglaló csokorban, megírva a sorok között, mi az, ami azóta változott. Még jó, hogy sikeres lett, mert a jogdíjból és szerkesztői munkából élve otthagyhattam ezt a „véleményező” állást.

Mert nem voltam hajlandó ezt csinálni. Tizenhárom év. Ennyi kellett, hogy már ne kritizálhasson senki semmit, mert az ellenvélemény kinyilvánítása helyett mindenki megsértődik. Azt mondtam akkor, hogy azért szidjuk mások publikált kritikáit, mert akkor nem kell a saját véleményünket megfogalmazni. Mert te is bólogattál, amikor azt mondtam, hogy mindenki előbb megnézeti a filmet, elolvastatja a könyvet egy hozzáértővel, hogy utána eldöntse, érdemes-e pénzt adni a mozijegyért vagy a kötetért. A tizenhárom év alatt viszont azt kellett megkérdeznem, mikor alakult ez át a „támogatás megvonásává”. Mikor lett abból, hogy a magam szórakoztatására adom ki a nehezen megkeresett pénzemet azzá, hogy a megvett mozijeggyel támogatom a sokszínűséget és az elfogadást? A megébredt nézőpontot.

Ugye, ismerős volt akkor is, és ismerős most is a mondat: régen minden jobb volt. Ezen akkor is összemosolyogtunk, mikor végig hallgattad a szófosásomat. Akkor azt mondtam, hogy tudok ajánlani pár public domain, vagy szépen magyarul, közkinccsé vált filmet, ami bizonyítja, hogy a pelyvát elfújta a szél, de a mag, az érték, itt marad, és csak a jó kenyérre emlékezünk. Azóta a világhódító űrcsigás filmet te is megnézted, és te sem voltál elragadtatva. Azt mondtam, hogy majd évtizedek múltán a ma hulladékai is el lesznek felejtve, a jó alkotások megmaradnak, és megöregedve mondjuk majd a majdani új celluloid szenny miatt, hogy „régen minden jobb volt”. Átfogalmaznám a mondatot, hogy aktuális legyen:

Visszasírod még a régit!

Mondtam akkoriban, hogy várom azt a filmet, amire nem írom, hogy „DE”. Tudod: „jó volt, tízből tízet adok neki, DE...” Nem kell attól félnem, hogy lesz ilyen film és én elveszítem a munkámat, mert mindenki tud egy etalonhoz hasonlítani. Mondtam azt is, a mi akkori kritikánk mennyire össze tudja fogni az embereket, amikor mellettünk, vagy ellenünk kell véleményt nyilvánítani. Csakhogy a mai „véleményező” cikkírók szerint akár jó volt a régi, akár nem, az már nem kell, mert elavult és mert nem egyezik meg a modern nézetekkel. Azt a régit is illő volna felújítani és új, szivárványos köntösbe öltöztetni. A baj az, hogy fontosabb lett a nézet és a megfelelés, mint a történet és az élmény. A karakterépítést leváltotta a társadalmi helyzet, én pedig kiléptem a Mozivarázs szerkesztőségéből, mert már nem volt varázs.

– Hát, oké, köszi az újabb monológot, látom, tizenhárom év alatt legalább te nem változtál ilyen téren, de már megint csak azt kérdeztem, mi a véleményed erről a sorozatról.

– Ja, igen. A film. Jól belefeledkeztem a felvezetésbe, mi? Fontos volt elmondanom, hogy sajnos minden film és sorozat egyforma... DE... Ez egy erős kivétel!

Az író megjegyzése: A kritikus szemmel annak idején bő tizenhárom évvel ezelőtt jelent meg pár helyen, többet közt egy regionális és egy irodalmi lapban, előbbiben az engedélyem nélkül. Nem lenne érdemes előzményként kiadni, mert meglepően eljárt felette az idő.