Csillag Balázs: Mentő hobbi (novella) 2025. ápr. 4.

Miki nem volt egy beszédes gyerek. A gimi ideje alatt nagyon ritkán szólalt meg. Olyan ritkán, hogy a többiek addigra mindig elfelejtették, milyen is a hangja. Ez különösen akkor volt igazán szembeötlő, amikor a fiú hangja esett fél oktávot, és mindenkit sikerült összezavarnia ezzel. Néhányan mondogatták is, hogy ha majd egyszer ez a srác kinyitja a száját, akkor különösen mély tartalma lesz, amennyi ideje volt gondolkodni rajta.

Miki nem hitt az ilyen butaságokban. Ő csak egyszerűen nem érezte szükségét annak, hogy beszéljen. Ő általában rajzolt. Emiatt kvázi delikvens diáknak is számított néhány tanára szemében, noha az osztályfőnök és a többi józanabb gondolkodású tanár ezt a nézetet leintette, mert őszintén, mit árt azzal, ha a füzetek margóját telerajzolja? Máséba nem „firkál”, csak ha kérik. A táblát is mindig letörli maga után, meg amúgy is főleg keretet rajzol oda. Na és ha kisebb a kitölthető felület, legalább nem írják az órán tele a táblát feleslegesen, meg nekik is segít rövidíteni az vázlatpontokat. És különben is, ha szükség van a teljes táblára, és a tanár úr, vagy tanárnő megkéri Mikit, hogy törölje le szépen, akkor Miki nem ellenkezik. Minek? Ott az asztal. Egyszemélyes kis vasvázas, szögletes asztal, a fehér borítású, préselt tábla facsavarokkal hozzáerősítve. 

Eredetileg nem ezzel indult. Az előző sokkal simább felületű volt, amíg meg nem hallotta, hogy az egyik osztálytársnője mindig panaszkodik az övére, mert az érdes felületű volt, és irritálta a bőrét időnként. Miki végigsimított az asztallap felületén, aztán csak annyit mondott, hogy „cseréljünk”. Az csak utólag jutott el mindenkinek, hogy az érdesebb felületben jobban megragad a kemény grafit, amikor szokás szerint telerajzolta mindennap az asztalt.

A takarítónők nem voltak oda a dologért. Nem a plusz takarítás miatt, még csak nem is a rajzok zavarták, hanem az, hogy az említett grafit mindig összekente a rongyot, aztán a vizet is feketévé varázsolta. Amikor mérgesen Mikinek álltak ezzel, ő bólintott, elnézést kért, és bár másnap nem rajzolt magára a padra, a takarítónők azon kapták, hogy a padját szép feszesen először leborította celofánnal, majd a celofánra papírfelületet ragasztott. „Így majd nem fogja be az asztalt se, ha mégis kihúzom filccel a grafitot, és a pad is tiszta marad”. A takarítónők ezután megígértették vele, hogy minden papírcsere előtt megmutatja nekik a végleges alkotásokat. Nem volt ellenére.

A kevésbé nyitott tanárok azzal jöttek, hogy rossz példát mutat a többieknek azzal, hogy telefirkálja a padot. A többi tanár erre csak annyit mondott, hogy technikailag ez semmivel sem különb, mintha az asztalon egy A4-es papírra rajzolna, úgyhogy nem lehet szólni ellene semmit. Miki csendes, nem ellenkezik, nem uszít, hadd rajzoljon. Persze, még a támogatóbb tanárok is lerótták a kötelező „már megint telerajzoltad a margót” kört, bár a legtöbb azért, hogy odamenjen és megnézze, mi került a dátum alá.

Volt egy pont amikor elvették tőle az asztalt. Egy alkalommal arrébb akarta tenni. Az egész osztály az ofővel együtt tanúja volt, amikor Miki felemelte a padot, a nehéz vas váz visszaesett a padlóra, míg a tábla a kezében maradt. Mindenki felröhögött, még Miki is. „Érdekes lesz ezen rajzolni” – kapta valahonnan a rosszmájú megjegyzést. Tartott ez addig, amíg másnap Miki a füzet fölött görnyedve rá nem jött, hogy az asztallapot magával húzhatja, és megdöntheti, amikor hátradől a székben. Rajzolni is, jegyzetelni is tud úgy. Kényelmesebbnek tűnt. Aztán mégsem. 

De addigra már a nyitottabb tanárok is azt mondták, hogy ez már így nem szép dolog, pláne amikor páran az osztályból ugyanúgy megpróbálták kitángálni az aszallapot a vázból. Az osztály ellenkezett, hogy „dehát a papírral meg a rajzokkal mi lesz, meg amúgy is ez Miki padja, és milyen kényelmetlen már a pad fölött görnyedni”. Miki tudta, hogy ez se annyira kényelmes, úgyhogy szó nélkül leszedte a celofánt meg a papírt, és megkapta az új padot, amire felkerülhetett az új réteg.

Miki nem volt a legnépszerűbb gyerek. Sose volt célja annak lenni, és a szekálást ő is megkapta. Néha beleradíroztak a rajzaiba. Az azért bántotta. Egyszer Csanád szétszakította a papírt. Olyankor, mint afféle tizenéves, pofozkodott. Volt, hogy nyert, volt, hogy nem. Olyankor lehetett hallani a hangját. Az osztálytársai később viccelődve azt mondták mindig róla, hogy „ha megszólalt, mindig mérges volt, de mivel ritkán hallottuk őt beszélni, így ritkán is volt mérges”.

Másodikban történt, amikor eggyel felettük Göndörke meg a bandája átjárt hozzájuk. Mint a cápák, mentek a vérszag után, és a gyengébbeket próbálták szekálni. Göndörke alig volt nehezebb vagy magasabb Mikinél. Épp csak elbízta magát, mert a negyedikes barátnője ugyanoda járt suliba, úgyhogy volt bizonyítéka és elmondhatta, hogy idősebb a párja. Miki egyébként nem értette, mit eszik a csaj egy nyúlfogú, vézna, mikrofonfrizurájú srácon, de mit bánja ő azt? Az ő dolguk.

Göndörke, meg a bandája őt szemelte ki magának első körben. Két napig próbáltak valami reakciót kiszedni belőle. Miki csak rajzolt csendben. Nem tagadhatta, de egy idő után azért irritálta a dolog, de csak kibírja. A karikatúráját Göndörkéről és a bandájáról azért inkább a füzet alá rejtette, nem mintha törődtek volna a rajzaival. Egy darabig.

„Hé! Te is ismered a Rokkós mesét a fehér kenguruval?” Göndörke meg a bandája megint ott állt fölötte. Miki csak helyeslően bólintott.
„Te hallod, ezt marha jól néz ki. Van még ilyen?” Miki csak becsukta a füzetét, hadd lássák a többi rajzot is a karikatúrákkal együtt. Egy darabig nézték a padot, Miki padszomszédja egy kicsit tán aggódott is, mi lesz.
„Hallod, basszus, Ropi, ez te vagy a zsíros copfoddal” – Göndörke vagy nem ismerte fel magát, vagy vette a poént.
„Az meg te vagy a lófogaddal, meg a mikrofon frizuráddal” – felelt erre Ropi, kicsit talán mérgesen, bár még nem lehetett tudni, hogy a karikatúrára, vagy Göndörke megjegyzésére volt igazán mérges.
„Szerintem inkább nyúlfog.”

Miki közbeszólása mindenkit meglepett, a folytatástól pedig padlót fogott, aki látta.
„Ha lófogaid lennének az úgy nézne ki, mint az enyém”. Aztán rájuk mosolyogva megmutatta a két szabálytalan, egymásra nővő metszőfogait. „Vagy olyan lenne, mint Csanádé”. Csanád nem örvendett a megjegyzésnek, amit egy „széttépem a kurva rajzlapjaidat, te kis rohadék” felkiáltással erősített meg.

Az ezután következő hosszú, síri csöndet Göndörke horkanó hahotázása törte meg.
„Ez a gyerek jó arc, jól rajzol. Majd kattintsd le nekem azokat a karikatúrákat. Őt békén hagyjuk”, aztán a hátsó padok felé nézett. „De az a lófogú az nagyon vagánykodni akar, ha jól látom”.

A „cápák” tovább úsztak a friss vérszagra.