ZSÍR

Csillag Balázs: Mosom kezeimet 2025. ápr. 18.

„Ne avatkozz ennek az igaz embernek a dolgába!”

Ezek a héberek mind egyformák voltak számára. Elégedetlenek, önfejűek, nagyszájúak. Várják a szabadítójukat, aki majd megmenti őket a római fogságtól.

Persze közben küldik a felkelőiket is meg a rendbontókat, akik megnehezítik az életét. Mindig ez van. És sajnos példát kell mutatni. Ha tárgyalással nem megy, akkor a fára szögezzük őket. Megszégyenítés és elrettentés.

De ilyet még nem látott. Persze a Jósua egy gyakori név. Az írásaikban az egyik hősük neve, akivel elfoglalták az „ígéret földjét”. A földet, amit többször is elveszítettek.

Általában ismerte a törvényeiket. Kellett, hiszen Róma adott annyi adminisztratív jogot minden elfoglalt területen, hogy nekik ne kelljen minden aprósággal foglalkozniuk. A halálbüntetést kivéve. Az a helytartó dolga.

Jósua Bar Abbas. Rabló, gyilkos, felkelő, forradalmár – vagy csak bűnbak. Ő azt az információt kapta, hogy ez az ember felkelő, azt meg csírájában el kell fojtani, mert olyan, mint a gaz. Mégis, az informátor sem megbízható. Tolvajok és rablógyilkosok közt nincs becsület, pénzért és a saját életükért a szekér elé löknék a barátjukat is. Kockáztatni viszont nem szabad. Hatalmi helyzete miatt nem engedheti meg, hogy az ellenlábasai a szekér elé lökjék. A héberek ítélő papjai bezzeg nem szóltak egy szót se.

Persze amikor megjelentek végül Bar Abbas ítélethozatala után, azt hitte tévedett. Azt mondták, hogy Jósuáról akarnak beszélni. Pilátusnak el kell ítélnie, vagy legalábbis el kell fogadnia a Szanhedrin javaslatát: halálra ítélték. Megdöbbent, amikor rájött, hogy egy egészen más Jósuáról beszélnek. Valami názáretiről.

Kinek mondják őt az emberek: csodatevőnek, tanítónak, prófétának, gyógyítónak, templomrombolónak, Illésnek és Keresztelő Jánosnak? Na és? Ez nem rá tartozik. Nem akarja, hogy adót fizessen a nép. Jahvénak, ami Javét illeti, a császárnak, ami a császárt illeti. Ez nem hangzik rosszul. Miért kéne törődnie azzal, mit adnak az istenüknek, csak a császár kapja meg, amit megkövetel. Aztán előhozakodnak a vallási fogalmaikkal is, mint „emberfia”, „Dávid fia” – régi királyuk utóda –, tehát emiatt a zsidók királya is. Na, ez itt érdekes is lehetett volna, bár ez is inkább a negyedes fejedelemre tartozik. Észben tartja, ha elfajulnának a dolgok. Amik el szoktak. A felsoroltak közül csak egyvalami hiányzott, amit ő is hallani vélt erről a „prófétáról”:

Szabadító.

A Bar Abbas ítélete tehát változatlanul halál. Az a másik Josua viszont érdekesnek bizonyult. Ésszel gondolkodó helytartóként nem fogja csak úgy néhány Júdeai bíró-pap vádjára alapozni az ítéletét. Ahogy a Bar Abbas nevűnél is megvolt a kétsége arról, mennyire lehet lázadó, úgy ennél a názáretinél is meg kell legyen valami. Nemrég bevonult szamár háton Jeruzsálembe, és a város apraja-nagyja királyként fogadta. Az egyik katona szerint valamelyik messiásváró próféciájuk teljesedett be ezzel. Tehát messiási igényekkel jött, ami nem jó Róma szemszögéből. Viszont egy másik katona arról beszélt, ahogy a templomukból özönlöttek ki az emberek, mert ez a tanító font egy korbácsot, felborította a kültéri asztalokat, és rablók barlangjának nevezte azt. A papjaik nem kicsit felháborodva követelték tőle, hogy amint kilép az udvarból, azonnal fogja el. Ez már kevésbé érthető.

Az ítélőszékben ülve szorongatta az üzenetet: „Ne avatkozz ennek az igaz embernek a dolgába!” Azt nem tudja, igaz ember-e, de abban egészen biztos volt, hogy nem az, akinek a papok beállították őt. A válaszai rövidek és lényegre törőek voltak. Amikor megkérdezte tőle, ő-e a „zsidók királya”, a rövid válasz csak az volt, hogy ezt mondják róla. Amikor azzal apellált, hogy hatalma van az élete fölött, csak barátságosan mosolygott, a válasza pedig nem volt sértő, csak igaz: a hatalom kapott dolog volt. Igen, csak kapta. Gyorsan kicsúszhat a kezéből.

Semmi sem igaz, amit róla állítanak. Ez csak egy ember. Nem király, nem csodatevő, legfeljebb is csak egy tanító. Egy tanító, aki dorgál. Egy tanító, akire irigyek a vezetők.

Elkönyvelte, biztosan így van. És ilyenért nem jár halálbüntetés. Maximum pár korbács, egy kis példamutatás. Csak nyugodtan. Ha igaz ember, ha nem, de ártatlan.

Ült az ítélőszékben, és tudta, mi a dolga. Tudta, mit kell mondania és mit kell tennie. Hatalma van. Ő a helytartó. Az ő szava a törvény. Az észérvek győzni fognak. Bíráik hergelik a tömeget, mert emberfiát kiáltanak, vagy az istenük fiát? Itt van a megvert, megalázott ember. Ecce homo. De a tömeg továbbra is ordított, vért kívánt. Nem akarja elítélni. Mi a bajuk? Eddig ha halálra ítélt valakit, a tömeg kegyelemért kiáltott, most mi a baj? Szabadon akarja engedni.

Nem talált benne semmi bűnt, nem király ez, még a negyedes fejedelem, Heródes is, aki mindentől és mindenkitől félti a hatalmát, csak kinevette őt, hogy Pilátus végezze el a piszkos munkát. A tömeg a fára kívánta.

Elveszni látszik az a hatalom, az ő törvényének a szava senkit nem érdekel. De a saját törvényeiké talán igen. Talán van egy kis remény. Talán a tömeg, aki mindenféle néven ismert mindenféle Jósuát, és ki tudja, talán mind ugyanaz volt, messziről látja ezt a megtépázott embert és azt hiszi, hogy egy gyilkoson állnak bosszút.

A gyilkoson.

Kihozatta hát Bar Abbast. Az „atya fiát”. Ez lesz az. A názáreti tanító irigyei nem fogják félrevezetni a buta tömeget.

A páska ünnepük kegyelmi ajándéka Rómától. Megmenti az ártatlant, halálra adja a felkelőt, a rablót, a gyilkost, a valódi rendbontót. Minden a régi lesz, minden rendben lesz. Nem avatkozik az „igaz” ember ügyébe.

„Kit adjak ki nektek? Melyiket a két Jósua közül? Az Abbás fiát vagy a Názáretit?”

Egy pillanatig büszke volt arra, milyen frappánsan oldotta meg a helyzetet. Övé az utolsó szó.

De akkor a tömegből megszólalt egy hang: „Mi jó származhat Názáretből?” Az egyik tisztviselőjük hangja volt, és a tömeg morajlott. Aztán máshonnan már azt kiáltották, hogy a Bar Rabbát, a tanító fiát akarják. A Bar Abbást, mert a názáretiről csak azt tudjuk honnan jön, emennek legalább tudjuk, ki volt az apja.

Kaján mosoly villant a gyolcsba öltözött papok felől. A tömeg újra forrong, azt kiáltja a Názáretire, hogy szögezzék fára. Hiába mondta, hogy Róma szerint bűntelen. Róma és a helytartó itt nem érdekelt senkit.

„Ha ezt most nem ítéled el, nem vagy a császár barátja!”

Rémület fogta el. Aztán düh. Végül a Názáretire nézett. Ugyanaz a nyugalom. Ez a Jósua nevű Názáreti elítélt elfogadta a sorsát. Kiegyenesedve, méltósággal, bár néha arca eltorzult a fájdalomtól egy pillanatra, de nem bánta. Mint ha azt mondaná, „ők választottak, tedd, amit kell, legyen elég ennyi.”

„Ne avatkozz ennek az igaz embernek a dolgába!”

Nem volt elég ennyi. Lesütötte a szemeit és hagyta, hogy eláradjon benne a düh. Nem ordított, teljesítette a követeléseiket, de letörli a vigyort az arcukról.

„Tehát engedjem el Bar Abbast, a gyilkost, a gonosztevőt, aki titeket is meglopott?”

A tömeg helyeselt. Ordított. Vért kívánt.

„És mit kezdjek a zsidók királyával?”

A tömeg ordított, ítélje halálra

„Valóban ezt tegyem a királyotokkal?”

És a bíráik arcáról leolvadt a kaján vigyor, ahogy ki kellett mondaniuk: „Nem királyunk van, hanem császárunk.”

Valóban? Kihozatta a mosdótálat. A gúny színpadiassá tette. Megmosta a kezeit, kijelentette, hogy nem ő ítélte halálra a názáretit, a vére a csürhe lelkén szárad. Utoljára még az elítélt nyakába akasztotta az elítélt bűnét, mert ok nélkül nem kerülhetett a keresztre: „A zsidók királya”.

Úgy tett, ahogy a neje akarta. Nem avatkozott bele az igaz ember dolgába.