ZSÍR

Csillag Balázs: Nabukodonozor 2025. ápr. 8.

Én, Nabú-kudurri-usur, a nagy király, apám, Nabú-apal-usur után az uralkodói székben, folytatva az ő nagy munkáját, naggyá tettem Babilont. Foglyokat ejtettem Egyiptomból és a héberek közül, nevemre megrettennek a népek.

Én Nabú-kudurri-usur álmot láttam a világról és az álom megrémített. Hívattam hát a mágusokat, de egy sem tudta elmondani és megfejteni azt a héber Balatsu-usuron kívül, aki azt is elmondta mit álmodtam, s megfejtette az értelmét is.

„Király, örökké élj”, kezdte, mint mindenki, de nem beszélt örök uralomról. Magyarázata végén csak annyit mondott, ha félreteszem a büszkeségem és nem leszek foglyok királya, hanem feltekintek arra, akitől ezt mind kaptam, az én időmben virágzik majd Babilon, és ha testem nem is, nevem örökké él majd. Beszéde tiszta volt, mint minden héberé, aki az ég felé tekintett. Elfogadta az égi büntetést, mert azzal ígéret jött.

„Hát nem ez a nagy Babilon, amit én építettem királyi székem helyévé, nagy birodalommá?”

A szavak még ki sem jöttek a számon, mikor az ítélet megszólalt. Kezemből nem csak a birodalom, de testem feletti uralmam is kicsúszott. Én magam láttam belülről mit teszek és mit eszek. Megszakadt kapcsolatom gyermekeimmel, tanácsadóimra csak ordított a testem hangja, és én, mint a józan ész csupán utas voltam egy vadlovak húzta harci szekéren, ami tört és zúzott barát és ellenség közt is.

„Király, örökké élj!” Hallottam a rémült és tanácstalan tanácsadó hangját, aki nem tudta, mennyit értek meg az egészből. Ott voltam, de ő nem látott. Nem látott engem, csak a szalmát legelő állatot, aki hol bámult, mint terelt borjú a keleti kapura, hol ordított, mint egy oroszlán, hol pedig harapott, mint az utca rühtől vakaródzó ebei. Királyi jóváhagyásra várt, hogy a régens vezesse a birodalmat, míg én itt vagyok, testileg bezárva egy sötét ablaktalan szobába, én magam pedig bezárva egy ösztönlény testébe. Egy testbe, ami néha elszökik valahogy, s csak akkor látok napfényt, és a birodalmat, ami fölött hatalmat kaptam. Éljek-e így örökké?

„Király, örökké élj, csak ne túl sokáig, hogy széked végre az enyém lehessen!”

Ki káromol engem így? Nyisd már ki a szemed, te test, fordulj a hang felé, hadd lássam a trónbitorló arcát! Úgy beszélek testemhez, mintha még parancsolhatnék neki, de mint öregségére hűtlenné lett kutya, lassan fordul csak a hang felé. Nem is mordult, pedig én magam égtem a dühtől. Aztán döbbenten vettem tudomásul, hogy a fiam az. A régens, az ideiglenes király. Amel-Marduk, hogy beszélhetsz így a királlyal. Hogy beszélhetsz így az apáddal? Megöletnél engem? Már meg is próbáltad? Többször is? Mióta vagyok itt? Mit teszel a nagy Babilonnal? Foglyok ura lettél, míg én itt próbálom áttörni az ösztönlény gátját, hogy végre ura legyek a testemnek és a birodalomnak? Nem akarok így élni örökké. Ki tart engem mégis életben?

„Király, örökké élj.” Ki vagy te? A héber az. Az álomfejtő. „Balatsu-usur vagyok. Ugye emlékszel?” Hozzám beszél. Nem a megroggyant elméhez, a koszos, ordító, reszkető, meztelen testhez, hanem hozzám, aki benne ragadt. „Akit én szolgálok. Akinek a tanácsival elláttalak, míg ura voltál birodalmadnak és a testednek, aki miatt oly nagy lett a kezed alatt Babilon, hogy aranyfejű szobrot láttál álmodban, Ő védett meg téged. Nem hagytam, hogy megöljenek, ó király, mert láttam, a jót a dicsekvésed mögött. Emlékezz arra, hogy ki hozott engem hozzád, ki védett meg testvéreimmel együtt. Te magad is tanúja voltál és hittél. Foglyaid vagyunk, hogy szabaddá legyünk, de lásd, az adott minket a kezedbe, aki elvette a tested és elméd fölötti hatalmad hét évre.”

„Hét hosszú év” mondtam. „Egy örökkévalóság”. Észre sem vettem, hogy ezt már a test mondta, annyira régen hallottam már a hangomat. Az ég felé tekintettem én is.

„Mi a neved?” kérdeztem én. „Daniél” válaszolta ő és felém nyújtotta a királyi köntöst.

„Király, a neved örökké él!”

Csillag Balázs