ZSÍR

Csillag Balázs: Pakolás a spektrumon 2025. szept. 6.

Timi nem az a fajta nő, aki annyira szeretne kirándulni. Mondjuk édesapja mindig mondta: „Biztosan csak azért, mert elszokott tőle, hiszen mégiscsak ott van az a fránya egyetem, Timike pedig jó tanuló. Majd ha lesz ideje, megint kirándul, mint amikor fiatal volt. Addig majd mi kirándulgatunk helyette is.” Aztán ők se kirándulhattak, amikor gondozni kellett a nagypapát. Látszott is rajtuk, hogy nagyon mennének már.

Az igazsághoz hozzátartozott, hogy Timi gyerekkora óta magának pakolt. Mert tényleg nem szeretett annyira kirándulni. Nem bánta, csak mindig olyankor történt, amikor neki nem volt jó. Persze sose volt jó az időzítés, és a végén bevallotta, hogy csak nem bánta, ha a szüleivel kirándulhatott. Végül arra jutott, hogy csak utazni nem szeret. Az utazótáskába pakolást például kedvelte. Ezért is pakolt mindig magának és egyedül. Senki ne szóljon bele, még a szülei se. Nem is tudatosította, ez mennyire nagy segítség volt neki akkor, amikor albérletbe költözött. Persze két-három hetente hazajárt. Olyankor újra összepakolt a saját, megszokott szisztémájával, nyugodtan, zavartalanul. Felszállt a vonatra, hazadöcögött, otthon töltött egy hétvégét, vagy ha ünnepre jött ki, akkor hosszú hétvégét, aztán az utolsó nap megint szisztematikus pakolás és vissza az albérletbe.

Aznap rá kellett jönnie, hogy az ember nagyon könnyen kizökkenhet a rutinból.

Pár évvel a diplomázás után ugyanis talált egy jó munkát, amit otthonról tudott végezni. Ez volt a célja: valami otthonról végezhető munka. Nem mintha nem szeretett volna munkahelyre járni, de látta, hogy a szülei lassan kifogynak a tartalékokból, mert csak az egyikük jár dolgozni, míg a másik a nagypapával foglalkozik. A hozzá hasonló esetekre mondták, hogy fizikailag nehéz eset. Mentálisan a helyén van, vág az esze, mint a borotva, de fizikailag lassacskán elfogy a régóta tartó betegség miatt. Segíteni akart, így otthon maradt, hogy a szülők felszabaduljanak

Talán ez a pár év, amikor nem kellett pakolnia senkinek sehova, lehetett az, ami a jelenlegi szorongásához vezetett. Ha szorongott, mindig visszajátszotta az eseményeket, ahogy most is.

Volt évfolyamtársaival a munka alatt tartotta a kapcsolatot. Jól esett néha ez a közös videóbeszélgetés. Meglepő módon a nagyapust is bevonta a dologba. Timi is meglepődött, amikor egyik volt lakótársa látni akarta a nagyapust. Az volt az első alkalom a sok közül, amikor az öreg látta az unokája barátait, és elmondta, hogy mi mindent megjárt fiatalkorában. Ekkor hangzott el a nagy javaslat, hogy járják be azt az utat, fényképezzenek a helyszínen sokat, mutassák meg a bácsinak, mi minden változott. És Timi is velük megy! Nincs apelláta!

Csak pörgette az eseményeket az agyában. Hogy miért kellett ebbe beleegyeznie, miért kellett elmondania a szüleinek, akik ezt jó ötletnek tartották, hisz az csak egy hét lenne, addig ők is tudnak vigyázni a nagyapára. Miért kellett ezeknek az agyalágyultaknak folyton hívogatni őt pakolás közben, amúgy sem szeret annyira kirándulni, mert sohase volt jó az időzítés, mire az a vicceskedő, de mégiscsak csípős megjegyzés, amikor megérkezett a három gurulós bőrönddel az állomáson, hogy „Persze, már megint a Timi gurul, aki mindig túlpakol”.

Tuti, hogy kiesett a rutinból.

A vonat kupéjában ülve, a többieket figyelve két dologra futott ki ez a hosszú visszavezetés gyerekkorától a jelenig:

Egyfelől, hogyan a ménkűbe tud valaki egy egyhetes túrára összepakolni egy hátizsákba? Másfelől pedig, hogy valószínűleg elfelejtette elpakolni a fogkeféjét.

Nyitókép: Kostikova | Getty Images/iStockphoto