ZSÍR

Csillag Balázs: Sikereink és bukásaid 2025. jún. 12.

„Üdv ismét, barátaim, munkatársaim, remélem mindenki jól van...”

Miklós a moziteremben ült, valahol a középső sorban, inkább a sor szélén. Az első komoly munkája volt. Hirtelen kellett szakmát váltani, a tehetség a helyén volt, az új felépítményit már elvégezte, de filmben már a képzés alatt elkezdett dolgozni. Aztán megkapta az első meghívást a film amolyan nulladik bemutatójára, mielőtt vitték a fesztiválra pár hónappal később. Amikor meglátta, mennyi jelenet nincs még kész, két dolog járt a fejében.

Az egyik, hogy a hiányzó jelenetek ellenére mennyire koherens és átlátható a történet, és biztos lehetett benne, hogy az előző projekthez képest ez sokkal jobb.

A másik, hogy lesz még min dolgoznia bőven, ami azért egy jó honoráriumot hoz majd a konyhára.

„Ha film siker lesz, akkor az a mi sikerünk, ha bukik, az én bukásom...”

Most, a hivatalos ősbemutatón ülve, ahogy meghallotta a rendező szavait a sikerről és a bukásról, a szavak teljesen kibillentették addigi gondolataiból. A főiskola és az előző munkája alapján nem ezt tapasztalta. Újra visszajött a harag. A harag, ami a „testvér iskolák” találkozójára készült logóterv leadása óta, fel-fellobbant, csak sose tudta, miért.

„A mi sikerünk.”

Ötödévesen a szenior megbízta azzal, hogy a találkozóra kell egy logó. Valami értelmes, nem olyan fura vonalspagetti, mint a tavalyi szervezők pólóin volt. Vállalta. Elkészített két-három tervet, amiből a szenior végül kiválasztott egyet. Kinyomtatták, rendes köszönetre sem emlékezett már, hiszen az Isten adta tehetségét a legjobb célra kellett használni, és ez is a diakónia része: mindenki a maga tehetsége szerint.

Persze, amikor a logó és a pólóterv megkapta az elismerést a jövevényektől, mindenki kihúzta magát, hogy ez a miénk.

A mi ötletünk...

A Mi munkánk...

A MI sikerünk...

Nem tudta, miért, de úgy érezte, elvették tőle, ami az övé. Ilyen nem történt sem az alapiskolában, sem a gimiben. Igaz, ott minden dicséret csak félvállról jött az osztálytársaktól, nehogy már úgy tűnjön, mintha körbeugrálnák a másik embert, és ez mindenkire igaz volt, még Miklósra is. Az egyetemen viszont hirtelen minden, mindenkié.

Amit akkor hirtelen nem tudta, miért érzett, azt a moziteremben rakta össze hosszú évek után.

„Az én bukásom...”

Szóval, ha sikeres valami, amit alkot, akkor az mindenkié. De ha a logó elbukik, az a logó, ami a szenior ötlete volt, az a logó, amit a szenior hagyott jóvá, akkor az már ugyanúgy Miklós bukása lett volna, mint az, amikor az előző év szeniorja meglátta a füzet margójára rajzolt, bélyeg méretű karikatúrát a dékánról. Miklós elmondta, miért nem jó ötlet ez. Elmondta, hogy ha felnagyítja a képet, annak nem lesz ugyanolyan jó az eredménye, az plusz munka, ráadásul két nappal a közös ajándékozó est előtt.

„Pedig marha egyszerű: elviszed a nyomdaboltba, lefénymásolod négyszeres nagyítással, ha a fénymásolójuk nem engedi csak kétszeresre, akkor az első nagyítást is nagyítod, akkor elfér papíron. Szerzünk valami keretet, be lesz téve és átadom ünnepélyesen a dékánnak... Nyugi, biztosan tetszeni fog neki”

Miklós rajzolt.

Elkészült.

A szenior pedig jóváhagyta... Egyenesen tetszett neki. Az évfolyamtársainak is tetszett. Már megnyugodott az átadás estéjére.

Aztán amikor a dékán, mosolyogva bár, de szarkazmusba burkoltan kinyilvánította véleményét a képről, amire a keretet végül neki kellett megvennie, saját zsebből, hogy majd kifizetik, a szenior szépen bedobta Miklóst abba a bizonyos „darálóba”, mert hisz ez csak a szenior ÖTLETE volt, nem ő rajzolta, a rajz nem az ő bukása. Nem az ő hibája, hanem a Májkié.

Haragjában eldöntötte, ha még egyszer meghallja az egyetemen kapott nevét bárkitől, annak csúnya vége lesz.

Már rég volt ennyire mérges, aztán...

Elkeződött a film.

Aztán véget ért a film.

És Miklós végül, miközben állva tapsolt a többiekkel együtt, magában csak annyit mondott:

“A mi sikerünk!”