ZSÍR

Csillag Balázs: Stromer (novella) 2025. máj. 21.

Wolfgang végre hazakerült a fogságból.

Végre valami, aminek örülni lehetett. Talán már vége a sok háborúnak és mehet a felfedezőutakra. Újra. Már ha az öreg csontjai engednék. Ez már a fiatal generációra marad.

Csak az a lelet megmaradt volna. Az a szép nagy dinoszaurusz. Hogyan is nevezte el? Az egyiptomi gerinctaréjos hüllő. Spinosaurus Aegypticus. Gyönyörű példány volt. Kár, hogy barátja végül sosem láthatta. Pedig megígérte neki.

Markgraf. Richard Markgraf. Betegeskedő, de szorgalmas. Már nem emlékezett rá, hogy szegény barátja hogyan is ragadt Kairóban annak idején. Régen volt. Majd negyven éve. De még emlékezett arra, mennyire megnyugodott, mikor hosszas aggodalmas kutatása után rájött, elmentek egymás mellett, s Richard már órák óta a kairói szálláson várt rá.

Nem is hüllőket kerestek. Azok csak maradjanak az amerikai kollégákra. Ők emlősök után kutattak. Markgraf pedig, bár nem volt olyan nagy paleontológus elme, de a szimata kifogástalan volt és mindig talált valamit. Ahogy akkor is. Igaz, nem volt egy hiányzó láncszem, de valami új. Sokat vitatkozott, hogy végül megkaphassa a megérdemelt elismerést az akadémiától. Az egyiptomi lelet meghozta a kedvét a „hüllővadászathoz”. Utána még találtak párat, amiket betegeskedő barátjáról nevezett el.

A szép emlékeket azonban követték a keserűek is. Akkor utálta meg először a politikát. A politikát nem érdekli a tudomány, nem érdekli a fejlődés, nem érdekli az ismeret. Az ő gondolataiban barbár volt a konfliktus mindkét oldala. Ő csak őslények után kutatott, a nagy háború pedig bűnbakok után. Ő csak pár láda fosszíliát akart hazaküldeni a múzeumnak, az angolok viszont két fegyvercsempészt akartak látni az ellenséges országokból. Egy cseh meg egy német nevet láttak. A lelet évekig nem került Németországba, de legalább a rajzokat hazaengedték. A feljegyzések egy különleges őshüllő maradványai voltak. Lenyűgöző! Első ránézésre nagyobbnak tűnt az USA zsarnokgyíkjától is, de ez neki nem számított. Őt csak a felfedezés érdekelte. És az, hogy kedves barátját végül elvitte az utolsó betegsége és a kairói nyomorgása pár évvel az akadémiai kitüntetése után.

Hazament. A leletekkel jött a hírnév. Hírnév egy olyan országban, ahol mindenkit jobban érdekelt az, hogy az ellenség szégyenbe és tartozásba taszította az országot. Az akadémián is elterjedt az új ideológia. Nem szívlelte. Hiszen nemrég ért véget egy háború.

Ült a székében. Az idő már összefolyt. De legalább halottnak hitt fia hazatért a fogságból. Az egyik háború megölte a barátját. A másik háború és a „haza” propagandája megölte két fiát és porrá zúzta az életművét.

„A múzeum a természettudományok és nem a propaganda helye!!!”

Régen üvöltött ennyire. Harmadjára sem tudta nyugodtan meggyőzni a nemzeti ideológiát agymosottan követő rektort arról, hogy a leleteknek a pincében a helyük, ahol védve vannak. Mert előre látta. A város nem volt célpont. München nem volt célpont. Nem volt semmi, ami a háborús gépezetet fenntartotta volna. Addig. Mert a város a nemzeti ideológia kulturális propagandájának székhelye lett. A fenébe is, okot adtak a bombázásra. Aki nem hülye, az a néphülyítést is le akarja rombolni. De a rektor csak a szokásosat hajtotta. A nemzet erős. A nemzet kultúrája erősebb holmi bombánál. Inkább örülne az öreg.

Mert addigra már öreg volt. Könnyű lett volna kiiktatni, de hogyan nézne az már ki? Az amerikaiakénál is nagyobb őshüllő megtalálóját csak úgy nem lehet munkatáborba küldeni.

Ernst Stromer, paleontológus, felfedező, barát, apa, meggyűlölte a bombát és a politikát. Meggyűlölte mindkét oldalt. Azt a régi képet nézte, amin úgy nagyjából negyven évesen, de még sötét szakállal, áll a nagy combcsont mellett. Büszkén mosolyog, kihúzza magát, örül. De még jobban örült volna, ha a másik felfedező, Richard Markgraf is a képen lehetett volna. Sebaj. Legalább ott, abban a pillanatban végre megmutathatta munkája eredményét. Az eredményt, amit porig bombáztak az angolok, és hagyták porig bombázni a németek. Az eredményt, amivel még oly sok munkája lett volna, és az eredményt, aminek a létezését megkérdőjelezik, mióta nem tudnak felmutatni belőle semmi megfoghatót, csupán néhány feljegyzést.

Talán a jövő generációja már okosabb lesz!

...

Angela órák óta figyelte a Walker-leletet. A horgas karmot, aztán a fűrészes fogakat. Ha ekkorák a karmok, akkor kicsit aprók a fogak. Na és később a koponya. Az állcsúcs. Emlékeztették valamire. A többiek persze egyből azt mondták, hogy a krokodilra, igen, ez már megbeszélték százszor. A baryonyx ebben is különleges, miért akad meg ezen folyton?

Miért?

Azért, mert ezt az állkapcsot már valahol látta. Aztán beugrott neki egy feljegyzés. Egy olyan állatról, ami különösen furcsán nézett ki. Nagy gerincnyúlványokkal, és a feljegyzésben is feltűnt, hogy az akkor „szokásos” hüllőkoponyán a felfedezője szerint is furcsán mutat a szűk, krokodilszerű alsó állkapocs.

Angela Cheryl Miller azonnal kérette a Strommel kutatómunkát. Aztán kijelölte az új uticélt.

Egyiptom.