ZSÍR

Csillag Balázs: Szabadságból szabadulásba 2025. okt. 1.

Rómában elfogták, mint szökött rabszolgát. Ennyi volt. Felszegelik egy fára, hogy példát statuáljanak vele a többi rabszolgának. Jobb esetben előbb megkínozzák, hogy elmondja, kitől szökött el, aztán visszaküldik és ott szegelik fára.

Lehet, hogy ott kellett volna maradnia. Volt egy tulajdonosa, aki elég kegyetlenül bánt vele. Aztán jött egy jómódú vevő Kolosséból, megvette, amire szüksége volt, majd látva azt, hogy a tulajdonosa mennyire szidalmazza, meg milyen haszontalan szerszámnak hívja, úgy döntött, megveszi őt is.

„Törött szerszámnak senki számára nincs értéke, te pedig azt mondtad rá, hogy haszontalan. Még Mihasznának is hívod őt, akkor mi szükséged rá? Add el nekem. Jó vásár ez neked is. Megszabadulsz egy haszontalan eszköztől és a pénzen vehetsz újat.”

Alkudoztak egy kicsit fölötte, aztán végül új tulajdonosa lett. Minek, hogy majd ő is Mihasznának hívja? De az új tulajdonosa meglepte.

Előbb azzal, hogy kezet nyújtott neki miután kiment a város kapuján. Bemutatkozott, de minek, úgy is csak „uramnak” fogja szólítani. A kék foltok ellenére sosem bírt a nagy szájával, így elég rosszalló hangon kérdezte meg új parancsolójától, hogy ha annyira haszontalan, minek vette meg másfélszer annyiért, mint az előző tulajdonosa.

„Csak másfél? Akkor már jól alkudozok. Az előző azt mondta, hogy kétszeres áron vettem meg. Na, hadd nézzelek! Amint hazaérünk, az első dolgod az lesz, hogy minden ellenkezés nélkül rendbe hozzuk ezeket a kék foltokat. Azt a szakadt ruhát meg vesd le és vedd fel mondjuk... ezt!”

Ruhát adott neki a sajátjai közül. Ez nem normális.

„Százados, őt ismerem. Biztosan Kolosséból küldte az ottani barátom. Épp jókor! Leküldöm a munkatársamat érte. Istennek legyen hála, néha úgy érzem, olvasnak a lelkemben, mert öregkoromra már nem mindent bírok...”

Egy fiatalember jött le érte a házból. Mosolyogva fogadta, mintha felismerte volna. Rémlett neki is a fiatalember arca, aztán összerakta a fejében. Akkor találkozott velük, amikor új tulajdonosa hazavitte. Egész úton beszélgetett vele. Próbálta tanítani valami Krisztusról meg áldozatvállalásról, de átlátott a szitán: a szolgaság az szolgaság marad, még ha új tulajdonosa valamiért nem is hitt a láncok erejében.

Aztán rájött, hogy ez a házban normális, mert egyik rabszolgán sem volt lánc, csak a lábkarika. Az egyetlen jele annak, hogy rabszolgákról van szó, de egyébként szabadon járkáltak a ház körül. Amikor pedig megérkezett a ház ura, szinte mosolyogva futottak hozzá, hogy köszöntsék, és elmondják, hogy „a mester megérkezett”. A furcsa az volt, hogy ura arcán egyszerre ugyanaz az alázatosság ült ki, mint a szolgákéra. Ismerte már ezt az arcot, a testtartást, amikor valaki nála fontosabb körül kell sürgölődni. Gondolataiban megfordult, hogy ura kiadja a parancsot, hogy vigyék az új szerzeményét a szállásra, aztán találkozik ezzel a mesterrel. Nem is tévedhetett volna nagyobbat!

„Nagy szerencséd van, fiatalember. Ilyen hamar találkozhatsz vele, gyere csak nyugodtan, nem lesz baj!”

Az mindjárt el se jutott az agyáig, hogy „fiatalembernek” szólítják, de hogy ennyire fontos mindenkinek bemutatni őt ennek a mesternek, teljesen összezavarta.

És most is, ebben a házban, ahogy az öreg mester fiatal munkatársa odavitte, ugyanazokat a mozdulatokat tette. Közelebb hívta, hogy a kezébe vegye az arcát, mert alig látott. Na, várjunk csak! Hogyan ismerte fel egy fenti ablakból, ha alig látott? Újfent győzött a pimaszsága és kicsit kéretlenül jött ki az a kérdés.

„Ha tudni akarod, Timóteus ismert fel. Képzeld csak, mekkora segítség lesz ez neki! Remélem, otthon gyakoroltad az írást és az olvasást, mert most nagy szükséged lesz rá. Amíg ő pihen, neked diktálom a leveleimet...”

Írás és olvasás. A ház uránál erre szükség volt. A házimunka mellett ugyanis folyamatosan olvastatták a mester leveleit, tanításait. Ha jött egy levél, azt mindenkinek hallania kellett, legyen az kicsi, nagy, szabad, vagy szolga, ott lakó vagy épp vendég. Olyankor minden szépnek tűnt. Egyenlő volt mindenki, abban a Krisztusban, akiről gazdája mesélt útközben. Persze ő jobban tudta. Ez továbbra sem szabadság. Mindenki egyenlő, de a szabadok egyenlőbbek. És egy ilyen felolvasás alkalmával szökött el ő is. Vitte, amit talált. Tiszta ruhát, rábízott pénzt a kosztért. Nem érdekelte, hogy másnap esetleg majd keresni fogják az ételre valót is a szolgaszálláson. A ház ura úgyis olyan engedékeny, és ha egy rabszolgát meg tud venni kétszeres áron, ennyit már tényleg megengedhet.

Itt viszont megint szolgálatban. Diktálják neki a levelet. Néha a fiatal munkatárs ott van, figyelmezteti, ha hibát vét a görögben. És közben hallgatja, ahogy az öreg neki is beszél. Bizonyságot tesz neki. Szolgálatról és megbánásról.

A fenébe is, mit tudhatott ez az öregember a megbánásról, üldöztetésről? Hisz csak itt van egyedül, leveleket ír, látogatják és hozzák neki az ennivalót. Ráadásul katonai testőre van. Kolosséba levelet ír, amiben úgy beszél a szolgálatról, mint aki nem ért hozzá. Ja, persze, farizeus volt, az járt valami hitszolgálattal, de tudja is ő, milyen rabszolgának lenni. Ha igazán szabadok, akkor a ház rabszolgáin nem lenne bilincs. Vajon ez a Szabadító mit szólna, ha a hívei rabszolgáit látná?

A mester ezen tényleg nem gondolkodott még így, és rájött, mi hiányzik az új levélből.

„Lélekből jön ez a merészség. Ezek szerint hallgatod is, amit mondok. Döbbenetes, hogy még most is találok valami újat abban, amiről a közvetlen tanítványai meséltek neki is. A császárnak, ami a császáré, Istennek, ami az Istené. Az állam a nyakunknak ugrana, ha minden megvett rabszolgát szabadon engednénk, de nem vehetjük természetesnek, hogy jó szándékkal vesszük őket magunkhoz. Lehetsz akármilyen jó helyen, ha nem mutatják, hogy testvérek közt vagy, szabadságra és szökni vágysz.”

Megrendült. Erre nem számított. Rájött volna, hogy megszökött a gazdájától? Nem mert semmit sem mondani addig, míg a levél diktálása közben nem kellett arról írnia, hogy a világnak urak és szolgák, de Krisztusban testvérek.

„Jó rabbi holtáig tanul. És nem is volt egyszerű...”

Elmondta neki, mi volt azelőtt. Egy vérengző ember, akit Saulnak hívtak. Az óember. Fizikailag persze továbbra is ő, megtérésének jele még mindig tüske a testében, van miért szenvednie. Ekkor vette csak észre, hogy a mester lábán is ott csörög a bilincs. Ez nem lakosztály, ez házi őrizet. A katona nem testőr, hanem fogva tartó. Fogoly a Krisztusban.

Elszégyellte magát. Haszontalan volt megint. Ez van. Elmondta a mesternek, amit már ő is biztosan tudott és elfogadta, hogy hazaküldik őt.

„Haza is küldelek, de nem voltál haszontalan, Onesimos. Hazamész, mert hazaviszed a levelet, amit neked diktáltam. Meg még egyet, amit majd Timóteusnak diktálok. Eleget pihent már, miután jó szolgálatot tett veled.”

Újra otthon. Levelet hozott a mestertől. A hosszabbat a gyülekezetbe, a rövidebbet Filemonnak, az urának. Most már fontos volt a neve. Mosollyal olvasta a neki szóló sorokat.

“Onesimos, teszik ez a név, illik hozzád, ahogy olvasom. Az intézkedést pedig rám bízza. Akkor hát terítsük meg az asztalt, új levél jött.”