ZSÍR

Csillag Balázs: Szilveszter 2025. dec. 31.

A gyermeknek olykor csalódnia kell szüleiben.

Ez adott dolog. Az elszakadás folyamatának egy civilizálódott verziója. Mégsem lehetünk olyanok, mint az állatok, hogy egyik napról a másikra az anya dönt egyet és kipaterolja a csordából a saját utódát. És persze így könnyebb is, mert egyúttal a gyerek fokozatosan rájön, hogy a szülei sem tévedhetetlenek, és olykor-olykor magától kell helytállnia. Persze időről időre gyakrabban, míg aztán szinte a genetikai memóriába beégett kötelező kört lefutva, összezördül szülő és gyermek, majd családtól függően egy gyors kibékülést és megbocsájtást követve kilép a csordából.

Mikinek ezzel sosem volt problémája. Úgy gondolkodott, hogy mindent megfigyel a szülőktől, felmenőktől, amit érdemes, használ, amit nem, azt mellőz. Majd kamatoztatja, ha szükséges. De amíg lehet, hadd élvezze ki a kényelmet. Ahogy az mer többször is felmerült, ha róla van szó, nem sokat beszélt. Ám igaz, a rövid, lakonikus egysoros válaszok mellett azért előfordultak barokk, leíró körmondatok is, ha valami érdekes dologról volt szó. Hogy ez másnak esetleg unalmas, az nem érdekelte. Elvégre mindenki más is szeretett túlmagyarázni. Megszólják egymást az emberek, de ha magukba néznek, akkor elfogadják a másikat a természetükkel együtt.

A csordaszellem egyik megnyilvánulási formája a szórakozóhelyek látogatása volt. Ki-ki hétvégenkénti gyakorisággal, mások ritkábban, de az ilyen helyek az ünnepekkor nagyobb bulit csaptak. Szülőfaluja egyetlen valamirevaló szórakozóhelye, a Bástya pedig minden, ugyancsak „valamirevaló” bulizni vágyó, falusi, tizenéves suttyónak helyet adott. Ha igazolni tudta a korát, saját felelősségére ihatott, aminek a fent említett tizenéves, falusi suttyó gyerek nagyon tudott örülni.

Legalábbis Miki így hallotta, mert az ugyancsak fent említett leírásból csak a „tizenévest” és a „falusit” akarta magáénak tudni. Nem mintha bármit is tehetett volna ellene, hiszen mindkettő eleve elrendelt dolog volt, amiről tudta, idővel mindkettő változni fog. A suttyóság viszont választás kérdése, és köszönte szépen, abból neki nem kellett. Ahogy ő fogalmazott: „Maradok szeretettel otthon, írással, introvertáltsággal, a tanulás kreatív halasztgatásával, vitathatatlanul önmagam.”

Szülei egy szót nem szólhattak. Nem volt éltanuló, bár a tanárai gyanították, hogy direkt csinálja. A csavargás pedig nem vonzotta, mert mi a francot érne el azzal, ha miatta is vitatkozniuk kellene a családban. Ez a szokás, úgy látszik, kihagyott egy generációt, mert a szülei fiatal korukban mentek, ahová a parti vitte őket.

Emiatt azért kapott is a gimiben hideget is, meleget is. Főleg meleget, hisz nem voltak csajozós meséi, pedig annyi idősen ennek már normálisnak kellett volna lennie. Csak a „földije”, Samu lehetett egészen biztos benne, hogy a Miki nem volt homoszexuális, hiába heccelték ezzel. Ő is csak azért volt ennyire biztos benne, mert a nem épp nyilvánosságot tűrő rajzai alapján csak annyit mondott neki egyszer: „Baráti jó tanács: csajozz be!”

A „különcségét” azonban Samu sem tudta elfogadni és folyton azzal „fenyegette” hogy egyszer kiviszi a Bástyába. Legtöbbször elfelejtette, mert fejébe szállt a bulihangulat. Amikor mégis eszébe jutott, Miki telefonon mondta le a meghívást valami kifogással.

Egy éven kereszül odázgatta a dolgot – addig az ominózus szilveszterig. A szilveszter, aminek a két címszava az elszántság és a csalódás voltak. Elszántság, mert Samu aznap úgy döntött, nem hajlandó telefonban intézni a bulit, és nem fogad el kifogást. Elgyalogolt hozzájuk a falu másik végéből és a kapuból ordította Miki nevét. Próbálva megidézni őt a december 31-i fagyban.

Együtt nézte a szilveszteri műsort a szüleivel, akik abban az évben úgy döntöttek, nem mennek el a szokásos szilveszteri bálba, és úgy látszott, nem hallották meg sem az első, sem a második „felszólítást”. Bizakodott tehát Samu türelmetlenségében és abban, hogy a harmadik és reménység szerint utolsó ordítás sem fogja túlkiabálni Hofi Gézát.

Duplán tévedett, mert egyrészt a harmadik kiáltásra már a ház másik felében szundikáló dédnagyi is felébredt. Másrészt mert a műsor közben édesapja nyugodtan odafordult hozzá és megkérdezte: „Süket vagy? Nem hallod, hogy kintről szólítanak?”

Kénytelen volt tehát kimenni. Tudta, mire megy ki a játék, így okosan csak egy vékony pulóvert és papucsot vett fel, hogy mindenképp vissza kelljen mennie a házba. Samut megnyugtatta, hogy rendben, ha a szülei megengedik, akkor kimegy a Bástyába, addig várjon és szíveskedjék nem felverni az utcát az ordibálással.

A csalódás ez után történt, amikor szüleivel megbeszélte a helyzetet.

– Ki volt az? – kérdezte az édesapja.

– Á, csak Samu. Azt akarja, hogy kimenjek vele a Bástyába.

– Akkor gondolom szeretnél kimenni – nem kérdés volt.

– Semmiképpen sem ajánlatos szerintem. Ilyen későn egy eszeveszett tizenéves az amúgy is fékevesztett társaságban. Csak a baj érne. A világért se szeretnék ezzel a terhetekre lenni.

– Na de hogy mondhatsz ilyet? – erősködött édesapám. – Nem lehetünk túl szigorú szülők, és te szórakozni szeretnél, nem csak itt tunyulni az ősökkel. Úgy éreznéd, nem bízunk meg a józan ítélőképességedben. Márpedig többször is bizonyítottad, hogy nem vagy már kisgyerek.

Fura sakkjátszma volt ez. Miki igyekezett mattot adni magának, édesapja pedig igyekezett azt megakadályozni. Ideje volt előhozakodni a tanulmányi eredménytelenségekkel.

– Na de hármasra állok az utóbbi két röpdolgozat miatt matekból. A saját hanyagságom miatt. Nem érdemlem én ezt meg.

– Ki tudod javítani. Mindig kijavítottad eddig is. Különben is, először mész ki. Eddig nem csavarogtál, sose panaszkodtunk rád emiatt. Én, mint az édesapád, bár aggódom, úgy vélem, mégis megérdemled.

– Hogy mondhatsz ilyet? Ismerem én az oda járó társaságot. Buta suttyó mind. Nem akarod, hogy az a suttyóság rám ragadjon és még rosszabb jegyeket hozzak haza.

Utóbbit már édesanyja felé mondta, aki kedvesen csak annyit mondott:

– Rendben van, kimehetsz, megengedjük, de ha kiábrándulsz a bulihangulatból, úgyis hazakullogsz majd.

– Öltözz melegen! – tette még hozzá édesapám. – Jó szórakozást!

Menni kellett, utolsó mentsvára csak az volt, hogy mihamarabb visszajöhessen.

– Felelősségteljes szülőkként úgy érzem, tizenegyig, legfeljebb fél tizenkettőig maradhatok csak kint. Tovább nem, mert aggódnátok miattam.

– Kérlek! Miért ne maradhatnál kint addig, ameddig szeretnél? Eddig mi báloztunk minden szilveszterkor és te maradtál itthon. Idén mi maradunk itthon lenni és te mész.

Meghűlt benne a vér. A szülei. Akiknek ismerniük kellett volna őt. Akik tudják, hogy a legkevésbé sem szeretné kint tölteni a szilvesztert. Hogy mindig örömmel maradt otthon, míg ők báloztak. Hát mi ez a felelőtlenség? Hogy engedhetik meg maguknak a körültekintés ilyen mértékű elhanyagolását?

És még ilyen és ehhez hasonló cifra, barokk körmondatok fordultak meg a fejében, miközben a háttérből Samu hangját hallotta, ahogy megpróbálta meggyőzni, mennyire fasza lesz ez az egész.

Fél tizenkettőre, mentálisan kimerülve érkezett haza. Visszaheveredett szülei közé a fotelbe. Nem volt kedve már a játszmához, így amikor megkérdezték, milyen volt, csak azt mondta, csalódott bennük.

– Azt hittem, nem fogtok kiengedni és ezzel elküldhetem Samut a francba.

– Tudod fiam – kezdett rá édesapja –, lehetnek kifogásaid, tudjuk, hogy nem sok kedved van az ilyesmihez, de ez a te ügyed volt és ránk akartad húzni a vizes lepedőt. Ha hagytunk volna, még nagyobb felelőtlenséget követünk el, mintha elengedünk a sok hülye közé. Közben pedig tudjuk, és bízunk abban, hogy felkészítettünk arra, hogy jó döntést hozol, ha bele akarnak rángatni valami baromságba

A gyermeknek olykor csalódnia kell a szüleiben. Ez az élet része. Miki pedig rájött, hogy a buli bármennyire szar is volt, de azt már senki sem mondhatta, hogy sose volt kint. És arra is, hogy a szülei több, mint két évtizedes előnnyel játszották azt a játékot, amiben ő profinak gondolta magát.