A Piros7es az ön hozzájárulását kéri adatainak az alábbi célokra történő felhasználásához

A Piros7es weboldala sütiket használ a weboldal működtetése, használatának megkönnyítése, a weboldalon végzett tevékenység nyomon követése és releváns ajánlatok megjelenítése érdekében. A javasolt beállítások elfogadásával minden sütit engedélyez a legoptimálisabb felhasználói élmény érdekében.

Technikai sütik

Ezek a sütik biztosítják a weboldal működését. Anonymizált információkat tartalmaznak.

Analitikai sütik

Szolgáltatásaink javítására szolgál. Google Analytics anonym információkat gyűjt az Ön által látogatott oldalakon

Remarketing Facebook

Pomocou služby Facebook poskytujeme remarktingovú reklamu, čím zvýšime relevantnosť reklamy na platformách služieb Facebooku.

Google Remarketing

Google Ads segítségével remarketing szolgáltatást nyújtunk, segítségével Ön célzott reklámokat láthat.

Konverzie kampaní

Pre vylepšenie naších služieb a užívateľského zážitku, zaznamenávame vykonávanie cieľov naších zákazníkov a podľa doho upravujeme webovú stránku aby tieto ciele boli čo najrýchlejšie vykonávateľné.

Chat na webovej stránke

Pre komunikáciu s Vami používame službu SmartsUpp, ktorá odosiela údaje na servery v Českej Republike. Neukladá žiadne osobné údaje, len text ktorý nám odosielate. Viac info na <a href="https://www.smartsupp.com/cs/help/ochrana-osobnich-udaju-gdpr/" target="_blank">stránke spoločnosti</a>

Chat na webovej stránke

Pre komunikáciu s Vami používame službu Facebook Messenger, <a href="https://www.facebook.com/business/gdpr" target="_blank">ku ochrane osobných údajov viac info nájdet na tejto adrese</a>.

Depositphotos 311556384 stock photo blawk wolf forest winter

Csillag Balázs: Ungeheuer Wald 2025. jún. 30.

Az Ungeheuer Wald a babonás falusiak, kisvárosi újgazdagok és a vadászkunyhóikat trófeákkal tömködő nagyurak számára, régóta olyan regék forrása, amikre még a leghiszékenyebb ember is azt mondaná: ezekkel bizony elszaladt a ló.

Óriások lakják, azért olyan magasak a fák. Odatrágyáznak a tövébe, aztán jól nő ám a fa. Megint mások lidércekről beszélnek, akik a mandragórákat tépkedik a földből, hogy aki hallja annak sikoltását, meghaljon és velük együtt kísértsen menny és pokol közt lebegve. Van, aki azt mondja, hogy a ruszalkák, meg a vodnyíkok fullasztják a patakba a vándorokat, így növelve a vízbefúltak seregét, hogy a ragnarök idején ritkítsák az élőket. A tanult nemesurak már szitkozódva csitítják az öreg parasztokat, hogy ne beszéljenek hülyeségeket, főleg ne keverjék az északi, meg a szláv mondákat egybe. Az öregek ilyenkor bölcsen annyit mondanak, hogy minden rege előbb utóbb ugyanoda fut ki: mind elpatkolunk, ki később, ki korábban.

Viszont a nemes urak sem mentesek a túlzó meséiktől, habár nem óriásokat, ruszalkákat, vagy kikimorákat látnak minden rög alatt. Szerintük igenis ordas nagy farkasok járják az erdőt, megvárják, amíg az ember nyugodtan lepihen, aztán falkákban támadnak. Szőrén szálán egyben lenyelik, ha nem vigyáznak.

Ne fáradj el, utazó, a Szörnyű Erdőben.

A favágók, akik senkit sem érdekelnek, bizony tudják az igazságot. Csak azért nem várják el, hogy az erdőben dolgozó hősökként üdvözöljék őket a falukban, városkákban, mert tudják, hogy se óriás, se törpe, se ruszalka, de még egy harmadrangú lidérc sincs az erdőben.

„No persze azé’ van ám mitű fínyi itt a' erdőbe”. Ennél a mondatnál még nem is tudtam, hogy egy régi mese nyitjára bukkanok.

Az öreg favágó elmesélt egy történetet, amit néhol nehezemre esett megérteni, lévén az öreg olyan nyelvjárást használt, ami a tanult fülemnek nem volt megszokott. ráadásul olyan cefetül beszélt, hogy a szódás meg a lova irult-pirult volna tőle.

Ő maga se tudja már, hogy mikor, de volt egy favágó. Egyszer megtámadta egy farkas. A favágó megértette, nem volt hülye. Éhes volt a dög, de azért ő még élni szeretett volna, szóval vagy ő, vagy a farkas éli túl az esetet, de csak egyvalaki megy el onnan élve. A harc rövid volt és véres, a favágónak eltört keze, lába, a farkasnak meg az egyik szeme lett oda. A favágó egyvalamiben tévedett csak, az éhség, a harc a túlélésért néha olyan ösztönöket indít be, amiket ritkán tapasztal meg az ember. A farkas fél szemmel, törött bordákkal odakullogott a favágó elé, és nem támadott többet. A favágónak se volt már ereje lecsapni rá.

Ahogy azt már mondtam, a favágó nem volt hülye, és megértette a farkas helyzetét. Ő maga se volt a legjobb állapotban, de hazavitte az állatot és enni adott neki. A farkas és a favágó lassan meggyógyult, a csontok összeforrtak, a farkas pedig a favágóval maradt.

Idővel a sérülései miatt nem tudott olyan ütemben fát vágni, ahogy régen, meg a kora is rontott a helyzeten, szóval a kenyérkeresés se ment olyan jól. Cefetül lerobbant, és lassan enni se volt már mit. A farkasnak is koplal, a favágás nem megy már, de valamit tenni kell. Olyanra vetemedett, ami sokszor eszébe jut az erdei munkásoknak: a lopás. Persze egymástól sose. Egymás kunyhójából nem lopnának, ennyi becsület van bennük. Tőle meg pláne nem akartak, mert a farkas mindig ott volt körülötte. A baj csak az, hogy ha elkapják, a bitón végzi. A nemes urak pedig, akik megkockáztatják az erdei utat, jól megjegyzik az arcát és a hangját annak, aki a legdrágább kincseiket lopná.

Megjegyzem, itt az öreg köpött egy akkorát, hogy a közelben mászó cserebogarat eltalálva, az többet nem mozdult.

A favágónak viszont volt egy jó ötlete. Megállt az erdei út szélén, leült egy fatönkre, megvárta míg jön valaki, lehetőleg jól felpakolva ládákkal, étellel, itallal. Megkérdezte, mi járatban, meg miért a rémisztő erdőn át. A válaszokra nem is nagyon figyelt, de azt azért elmondta, hogy vigyázzon az erdőben minden vándor, mert itt nagy farkasok ólálkodnak ám, és nem lehet őket csak úgy elijeszteni, mert ezek vadabbak meg éhesebbek is. A fene megeszi itt az embert. Ha valaki nem hitte volna el, és általában nem hitték el, a favágó csak azt mondta: „Ne átkozódjék az úr, ha a vígin igazam lesz! Meg aztán úgyis arrafele megyek, mint az urasád, ketten csak elbírunk velük, nomeg a baltámot még nagyapámtú örökűtem, osz aztot még a druidák áldották meg farkasűző bűbájjó, mer fiatal korában megmentette őket, amikor a kóróikat szedegettík”. Szóval, ahogy mennek az úton, egy darabon tényleg megjelenik egy farkas, a favágó a vándor és a farkas közé ugrik, elmondja azt minden mocskos állatnak, felmutatja a fejszét, a farkas mordul egyet, aztán elmegy. Persze senki sem tudja, hogy az az ő farkasa, és összejátszanának. De a vándor olyan hálás, hogy vagy pénzt, vagy a rakománya egy részét odaadja a favágónak, mert az élete megér annyit.

Akik meg esteledve jöttek az úton, azoknak mindig azt mondta, vagy siessenek ki az erdőből, vagy szálljanak csak meg abban az üres kis kunyhóban, ahová vezeti őket, mert ott talán nagyobb biztonságban lesznek a farkasoktól. Aki a kunyhóban szépen megnyugodva leteszi magát este, az bizony csúnya morgásra ébred, meg az ajtón kaparó mancsokra. Az ijedt nemesurak, kereskedők mindenüket otthagyva rohannak ki a kunyhóból, csak meg ne egyék őket a farkasok. Amit otthagytak, az persze a favágóé lett, mert megint csak az ő farkasa kaparta az ajtót, és morgott a kunyhó előtt.

Persze a favágásból is éldegélt. Senki nem merte jelenteni, hogy mit csinál, féltek ők is a farkastól. Amit viszont hamarabb megtehettek – mert senkire nem lehetett azt ráfogni – hogy a falukban, városkákban, itt is ott is, elterjesztették a történetet, hogy ha tehetik, kerüljék az erdei utat, mert ott még a favágó baltája se segít, ha jönnek a lidércek meg a farkasok.

És idővel valóban egyre kevesebben jöttek, a favágó egyre soványabb lett, a farkasa meg egyre mérgesebb, bár a favágóra mindig hallgatott. „Azok nem úgy vótak ám, mind a kutya meg a gazdájo. Azok inkább úgy vótak, mint egyik favágó a másikkal. Mind a cimborák, csak a Jóisten úgy adta, hogy az eggyik a nígy lábán járkáll.”

Hosszú idő után egy alkalommal a favágónak végre szerencséje volt. Legalábbis azt hitte. „Ha tutta vóna, mi lesz a víge, szóba se át vóna azzal az asszonysággó, meg azzal a lánnyó”. Messziről észrevehette őket, mert ha nem lett volna elég, hogy mind a ketten jó húsban voltak, a fiatal lányon piros lovaglóköpenyke volt. Ahogy az egy jó éjjeli pillangóhoz illik. A madam, meg az egyik munkáslánya valamelyik városka felé tartottak, hogy minek, az azóta se derült ki. De jól fel voltak szerelve a csicsás dolgaikkal. Enni- meg innivaló is volt velük, nem is akármennyi, szóval jó fogásnak tűntek. A favágó a megszokott mondókájával rukkolt elő, hogy ha nem akarják a hölgyek, hogy a farkasok rajtuk lakmározzanak, jobb lesz, ha megszállnak a kis kunyhóban, amit mutat nekik.

A madamot meg a Piroskáját nem is kellett sokáig győzködni, mentek is a kunyhóba. És szokás szerint a favágó farkasa került sorra.

„Csakhogy az a fene nagy állot biza má nem evett egy ideje, a favágónak is egyre többször köllött má rászónyi”

A szokásostól ellentétben a farkas már nem csak mocorgott a kunyhó előtt, meg morgolódott, hanem azonnal kaparászott az ajtón. Vonított, ugatott. A favágó csitította messziről, de nem hallgatott rá. Aztán rémülten vette észre, hogy a farkas a kis ablak felé megy, hátrál egyet, lendületet vesz és beugrik az ablakon. A vadász betörte a kunyhó ajtaját, de a madam, vagy ahogy az a Piroska sikoltozta, a Nagymama, már a farkas alatt volt, húsos karja a szájában és csak rázta az asszonyságot. A Nagymámának szeme-szája elkerekedett az ijedtségtől.

A favágó soha nem akarta, hogy bárkinek baja essen, így ráordított a farkasra. A farkas felé fordult, morgott, ugatott rá, de nem támadta meg. Csak köröztek egymás körül, de a favágó tudta, hogy a harc, amit évekkel ezelőtt az éhség miatt elkezdtek, azt ugyanúgy az éhség miatt, ott és akkor befejezik. Most viszont valóban meghal valaki.

A favágót a madam meg a lányka felvitte az erdő melletti városkába. Elterjesztették róla, hogy mekkora hős, hogy megmentette őket a szörnyűséges farkastól.

A favágó tehát hős lett. Megjutalmazták. Később azok is tettek a hírnevéhez, akik akkoriban elhitték, hogy csodafejszéje van, ami elűzi a farkasokat. A városkában onnantól ingyen ehetett és ihatott, hisz ő megérdemli, mert az arra járókat megvédi az ordas nagy farkasoktól.

A többi favágónak persze nem hitték el, hogy az egész csalás volt. A hiszékeny városiak betudták az irigységnek. És az utóbbi években ez így megy. Az Ungeheuer Wald a lidércek, meg a ruszalkák mellé kapott farkasokat meg egy hős favágót

„Van ám, amit a többi favágó nem tud. Méghozzá azt, hogy a »hős« nem tarcsa magát hősnek, és szomorúbb, mint valaha. Hiábo van neki mit ennyi, hiába van mit innya, a kunyhója mellett van egy nagy kűrakás, min’ha egy kút lenne, lefödve egy irtózatnagy sziklávó. Senki se tuggya, mivan a »kútba«, csak én. No, de ideje lesz ennyi valamit” Az öreg kenyeret és húst hozott ki a kunyhójából, megkínált engem is, de az utolsó falatokat meghagyta. Elmosolyodott aztán intett egyet. „Tekintetes uram, osz’ akari látnyi valamit?” bólintottam „akkor gyűjjön velem, osz’ megtuggya hogy ez nem csak mese”. Az öreg után mentem, ahogy a kunyhója mellé vezetett. Hűvös kis hely volt, ahol vagy a ház oldala vetett árnyékot, vagy a nagy fák a kőrakás körül, ami emlékeztetett egy kútra. A kutat egy nagy fehér szikla fedte el. Az öreg a szikla mellé letette a megmaradt ennivalót. „Hónapra nyoma se lesz. Mindíg van ám állot, ami idegyün, osz’ elviszi. Ennyit a Fészemű megérdeműl, ha má ez lett a víge.”

Könnycsepp gördült le az arcán és elveszett a szakállában.