ZSÍR

Csillag Balázs: Városi legenda 2025. aug. 28.

B. Károly (54), kőműves:

„Hogyne láttam volna a Varjú királyt. Ilyen magas, szikár sápadt alak feketében. Kezében ott az erszény, amibe a lelkeket szedi össze. Körülötte meg ott a sok varjú. Ahol ő jár, azok a randa, fekete madarak is ott röpködnek. Beszélget is velük, és azok vissza is szólnak neki. Kétszer is láttam. Egyszer a határban, egyszer meg ahol lakok. Ott a lakótelep épületei között a füves részen, ahol a gyerekek szoktak játszani. Rossz jel az, én mondom”

Ottó szeretett sétálni. Bejárni a lakótelep utcácskáit, néha kimegy a hosszabb gyaloglások alkalmával egészen a szántóföldekig. Ezt az operáció után se hagyta volna ki. Nyáron ment a kórházba, de a műtét utáni komplikációk miatt egészen kora őszig bent tartották. A szomszéd város kórházában már feltűnt neki, hogy lassan több varjú és holló röpköd az égen, mint galamb. Tényleg jön az ősz, a varjúfélék meg okos állatok ám. Érzik, ha hidegebb idő jön. A kórházi diéta miatt kicsit lefogyott. Az is feltűnt neki, hogy kifakult a „sétáló szín”. Így hívta, amikor a nyári séták miatt lebarnult kicsit az amúgy is világos bőre.

G. Ivett (47), meg nem nevezett kisegyház tagja:

„Az nem király, az maga az ördög. Jön a világvége, én mondom, jön a világvége. A zsidó temetőben a kerítés mögött rám nézett a csillagon keresztül a varjú és megszólalt. Beszélt. Érthető, emberi nyelven. Rám nézett és beszélt hozzám. Ez már a vég. Az állatok az emberek nyelvén beszélnek. És itt a környéken ezt mások is mondták már. Szedik már a lelkeket a gazdájuknak, mondván »Itt van, ni!«”

Amikor végre hazakerült a kórházból, azonnal vett egy csomag mogyorót. Olajos magvak. Azt szeretik. Már szedegetnek a hollók is, meg a varjak is a környéken. Szerette ezeket a madarakat, nem félt tőlük. Az egyik szemét még kímélnie kellett, úgyhogy azt valahogy letakarta. Felvette a fekete poncsóját és a széles kalapját, hogy ne zavarja a szemét a nap. Kicsit lehűlt már a levegő addigra. Reggel szép lassan odament a temető melletti fák közt ahhoz a pár hollóhoz, kitett néhány kupac mogyorót és magvakat, és kedvesen oda szólt nekik: „Itt van, ni”. El is csodálkozott néha, milyen okosak, hogy felfogják, hova mutat nekik, ha néha nem találják a mogyoró szemeket. Mintha megértenék, ha azt mondja nekik: „mögötted”.

L. Ernő (36), tanár:

„Hogy van-e Varjú király, vagy sem, azt nem tudom, de amióta erről a jelenségről hallani a környéken, azok a fekete madarak, akár varjú, akár holló, de még a csókák is egyre agresszívebbé váltak. Van valami a levegőben. Egyik alkalommal munkába menet hallottam, hogy valami fura hang azt mondja nekem, hogy valami van a hátam mögött. Előttem senki, hátra nézek senki, csak egy varjú. Aztán megint hallom, hogy »mögötted«. Arra megint megfordulok, de megint senki. Ijedtemben megmérgeztem, aztán elhessegettem a varjút. Pár nappal később, reggel egy egész csapat varjú került az utamba. Aztán az egyik károgott, és három-négy varjú letámadott. De most, hogy visszaemlékszem, mintha rémlene, hogy megjelent valami köpenyes, kalapos alak, amikor elhessegettem azt a varjút.”

Ottó egyébként nem szerette ezt az öltözetet, de valahol olvasta, hogy ezek a madarak szeretik az állandóságot. Így aztán azért, hogy felismerjék, mindig felvette a fekete poncsót és a széles kalapot. A szeme már javult, de még azért az orvos javaslatára rátette azt a szemtakarót. Éppen arról gondolkodott, vajon felismerik-e majd a madarak, ha nem kell majd hordania, amikor látta, hogy egy aktatáskás, könyökfoltos sportzakós férfi megtámad egy varjút. Szegénybe bele is rúgott volna, ha nem repül arrébb. Ha tudná, hogy a varjúfélék haragtartóak, ezt nem csinálta volna, az biztos. Aztán az az egy szem varjú odafordult felé, kicsit biccentett a fejével, aztán odaballagott hozzá, majd megszólalt.

„Mögötted...”

Döbbenten mosolygott, mert úgy látszik ez jószág egy az „övéi” közül. Ennek utána is olvasott, hogy ez egy mimikri. A mondott szavakat az étellel, sőt a kéregetéssel azonosította. De ugyancsak meghatódva olvasta, hogy ez már – mondhatni – barátság szintű interakció, ha a varúfélékről beszélünk. Azért érdekes tud lenni, mikor megjelenik a szokásos helyük környékén, a parkban, a határban és a temető mellett, és hallja ahogy a károgások közül kiszűrődik az „itt van, ni” és a „mögötted”. Belenyúlt az erszényébe és kivett pár szem mogyorót.

V. László (18), tanuló, amatőr zenész:

„Ember, én tudom mi ez. Mindig is tudtam. Ez nem Varjú király, meg ilyen baromságok. Odin jött el a mi kis szarkupac környékünkre, hogy megtudja, vannak-e itt követői, ha jön a Ragnarök. Mert az bizony jön! Jön az utolsó harc, meg a nagy fagy. Én is találkoztam ám vele, azért tudom, hogy ő az. Magas. A köpeny és a kalap csak álca, de aki tudja, mit keressen, annak egyértelmű. Az egyik szeme le van takarva, mert odaadta a tudásért cserébe. A varjak pedig... Nem mindegyik beszél ám, csak kettő. Amikor először láttam, akkor a fa tetejéről szólt nekem az egyik varjú, hogy nézzek hátra, amikor hátranéztem, akkor meg a másik varjú mutatta, hogy ott van, ő az. Akkor láttam milyen. Egymásra néztünk, kalapot emelt és eltűnt a varjak közt.”

Ottó majdnem kiköpte a kávét, amikor az újságot olvasta. A cikk címe: A „Varjú király” városi legendája: valóság, vagy tömeghisztéria? Rossz ómenek, végidők jelei, emberekre támadó varjak, hollók és csókák. Arról nem is beszélve, hogy valaki szerint egyenesen egy viking istenség jelent meg a kis külvárosi környezetükben. Honnan szednek már ilyen hülyeségeket az emberek?

Ottó a Varjú királyról szóló leírásokat olvasva abban reménykedett, hogy a varjak felismerik nemcsak a szemtakaró, de a fekete poncsó és a kalap nélkül is.