LIBERNYÁKULUM

Denaturált élet 2024. febr. 1.

Adja magát, hogy a normalitás oldalán állók kifigurázzák, nevetségessé tegyék (bár arra nincs szükség, Viktória gondoskodik erről maga!) az egész tragikomikus helyzetet, benne egy végtelenül szánalmas és megkeseredett emberrel. Meg is teszik és valahol joggal. Hiszen Viktóra egyenesen kérkedik a természet rendjétől elszakadt és az isteni teremtéssel szembeforduló, életellenes döntésével.

Nyilván számított is rá, szomjazza a figyelmet, legyen az döntését éltető vagy elítélő, teljesen mindegy. Mert aki magánéletének ilyen szinten intim részleteit tárja ország-világ elé, annak valamilyen célja van, nem véletlenül teszi.

Már eleve a drasztikus döntés sejteti, hogy Viktória lelkileg nem lehet ép. Az pedig, hogy a nyilvánosság elé tárja az ügyet, méginkább megerősíti a feltételezést, illetve azt is, hogy nem kap(ott) elég figyelmet.

Annyit azért tisztázzunk, hogy egy ember sem kaphat senki mástól élete során több, őszintébb és tudatos érdekektől mentesebb figyelmet, odafigyelést, mint a saját gyermekétől, gyermekeitől. Főleg egy anya.

Ez tehát a posztmodern és liberális életfelfogás fonákja, ezen a ponton harap önmagába a kígyó.

Nem kell komoly lélektani felkészültséggel rendelkeznie senkinek ahhoz, hogy megállapítsa, a 32 éves – se nem szép, se nem csúnya – zöld hajú lány elsősorban figyelemre vágyik. Akitől viszont igazán megkaphatná, az már nem fog megszületni.

Saját elhatározásából, saját kezűleg tett róla. Utána pedig egyfajta hamis önigazolást keresve kérkedik tettével.

És mi marad végül?

A zöld haj. A fekete macska. Öt perc hírnév, ami már a sebek behegedése előtt elillan.

És persze azok a sebek, amelyek sosem hegednek be. És aztán?

Aztán a nagy semmi. A denaturált élet.

nyitókép: Melegh Noémi Napsugár / Telex