MAGYAR KÁRTYA

Divat lett magyarként a szlovákoknak szurkolni? 2026. febr. 19.

Aki ma este felnézett a közösségi oldalakra, meglepő dolgot láthatott.Szembe jött a hír, hogy a szlovák válogatott megnyerte a csoportját a milánói olimpián. Magyar nevű profilok tucatjai gratulálnak, osztják meg a szlovák címeres posztokat, és szórják a „Bravo, chlapci!” kommenteket. Mi történik itt? Őszinte öröm, megfelelési kényszer, vagy csak egyszerűen szeretünk a győztesekhez tartozni?

A tény vitathatatlan: Vladimír Országh legényei óriásit mentek. Finnország és Svédország előtt megnyerni a B-csoportot a téli olimpián nem kis teljesítmény. De ami minket, felvidékieket talán még a milánói eredményeknél is jobban elgondolkodtat, az a reakciók ereje itthon, a Felvidéken.

Van az emberi természetben egy ősi ösztön: a győzteshez tartozni jó. A siker szexi. A siker vonzza a tömeget. Amikor a szlovák foci vagy hoki a világ legjobbjait veri, hirtelen beindul a pszichológiai gépezet.

Sokan úgy érezhetik most, hogy ha már a mi (magyar) válogatottunk nincs ott a tűz közelében, legalább más sikerében fürödjünk meg egy kicsit. Ez a „kicsit a mi kutyánk kölyke” effektus. Könnyebb azonosulni a diadallal, mint a szürke hétköznapokkal. Hirtelen mindenki szakértő, és hirtelen mindenki egy kicsit részese akar lenni a milánói csodának.

De ne legyünk álszentek, van itt más is a levegőben. Mintha kialakult volna egyfajta társadalmi nyomás, egy láthatatlan elvárás: illik örülni. Sőt, kell örülni.

A Facebookon hömpölygő gratulációdömping láttán az embernek az az érzése támad, hogy ez lett az új norma. Aki nem posztol ki egy gratulációt, vagy ne adj' isten közömbös marad, az már-már maradi, savanyú, vagy nacionalista. Divat lett demonstrálni a toleranciát, a mi együtt élünk idilljét. Sok komment mögött nem feltétlenül a jégkorong szeretete, hanem a nézzétek, milyen modern, európai gondolkodású vagyok üzenete bújik meg.

És miközben a felvidéki magyar hírfolyamot elöntik a szlovák zászlók és a gratulációk, halkan, de határozottan tegyük fel a kérdést: Vajon működne ez fordítva is?

Ha a magyar labdarúgó-válogatott verne meg egy világsztár csapatot, vagy a magyar olimpikonok aratnának történelmi sikert, vajon Ján, Peter és Miroslav is elöntené a Facebookot magyar zászlókkal és "Szép volt, fiúk!" kiírásokkal? Vajon a szlovák sajtó és a közvélemény ugyanilyen lelkesedéssel, irigység nélkül ünnepelné a sikert?

A választ mindannyian sejtjük. Tisztelet a kivételnek, de a kölcsönösség ezen a téren valahogy mindig sántít. Mi, magyarok, gyakran túlteljesítünk, miközben a másik oldalról ez a gesztus ritkábban, vagy hűvösebben érkezik vissza.

Félreértés ne essék: a sportsiker az sportsiker. A szlovák válogatott megérdemli a tapsot, a játékuk tényleg élményszámba megy, és a negyeddöntőbe jutásuk hatalmas fegyvertény. Nem bűn örülni neki.

Csak közben ne felejtsük el, kik vagyunk. Szurkoljunk, mert szeretjük a hokit, és mert itt élünk. De ne azért, mert ez a divat, és ne azért, mert azt hisszük, ettől jobban fognak szeretni minket. A milánói jég csúszós, de az identitásunk talaja legyen stabil.