7832

Egy deportált kálváriája 2024. márc. 28.

Kezemben egy verseskötet: Ha gondolunk a múltra főcímmel. Bele-belenézek, olvasgatok. Már a borítójáról egy számomra nagyon kedves öregúr köszönt népviseletben, kalapban. Fehér ingben, ősz bajuszkával. És azok a csillogó, életerőt tükröző, sugárzó szemek...

Gyakran mondják, hogy nem kell valakit egy emberöltőn át ismerni ahhoz, hogy szoros és mély kapcsolatot ápolhass vele. A közös hullámhossz és lélekrezdülések mentén összhangot teremtsetek. Így voltunk mi is az izsai id. Gogola Józseffel.

Amikor megismertem, a barátnőm családja által már a 93-at gyúrta. Vitalitása vetekedett a fiatalokéval: szerelt, a földet művelte, énekkarba járt. Úgy otthon volt a kulturális és politikai életben, hogy aligha találhattál rajta fogást. 90 felett úgy döntött, Ő bizony rímbe szedi vadregényes életének főbb állomásait, történéseit. Ez is motiválta. Legtöbbet menyével, Erzsikével és unokájával, Timivel jártunk ki hozzá, mivel a dédunoka, Balázs az egyetem padjait koptatta. Amíg a csajok sertepertéltek, takarítgattak, addig Jóska bácsival belemerültünk a versek, a régi sztorik és a történetmesélés világába.

Persze legtöbbször Ő beszélt, csak beszélt, én pedig lelkes hallgatóságnak bizonyultam...

1923-ban született kétgyermekes munkáscsalád első gyermekeként. Az életében volt minden: családi tragédiák, a háborús helyzet, az árvíz, a deportálás, majd felesége és szeretett fia elvesztése is mély nyomot hagyott benne. De sosem csüggedt és nem adta fel. Pedig ezer és ezer indoka lehetett volna a kapitulációra.

1944-ben Budapestre rukkolt, mint munkásszolgálatos. Mivel kitanult szakmáját tekintve lakatosként működött, kiválasztották és áthelyezték egy kaszárnyába. Katonaruhát kapott és besorozták a páncélosokhoz. Majd Budapestről Esztergomba vezényelték. 45-ben orosz fogságba esett Komárom környékén. A foglyokat Hetényre vitték, ahonnan 85 társát bevagonírozták. Szerencséje volt, hiszen egy orosz tiszttől menlevelet kapott, így hazatért szülőfalujába, Izsára. De pár nappal később jelentkezett. Besorozták a karhatalmi zászlóaljhoz.

A háború végén leszerelt, de jött az újabb tragédia: 

46 decemberében szüleivel és testvérével együtt Csehországba deportálták. 

Az ott, a messze idegenben eltöltött időintervallum, a szeretett falu, a szülőföld kényszerű hátrahagyása, az átélt kétségbeesés, a bizonytalanság. Mind-mind a szívébe, a lelkébe ivódott. A legtöbb költeményét a deportálás tematikája ihlette, és azok a történetek ijesztőek, sokszor vérfagyasztóak voltak. Szidta is eleget Benešt - jogosan...

Hősünk a deportálás után hazatért, megnősült és az egészségügyben, mint mentős dolgozott nyugdíjaztatásáig. Na, és a mentős-sztorik. Azokból is volt milliónyi. Sokszor derültünk, párszor meg szomorkodtunk. Ha netán Ő írt szomorúbb verset, akkor én valami könnyedebb hangvételű sztorival jöttem vagy kiegyeztünk egy döntetlenben.

Jóska bácsi számára nagy érvágás volt felesége és fia korai elvesztése. Próbált erős maradni, de csak a Teremtő tudja, mennyi lelki vívódást tudhatott magáénak. A család szeretete és törődése tartotta benne a lelket, beleértve a falusiak és barátok segítőkészségét, megbecsülését. A közösség meghatározó tagja volt.

Rövid betegeskedés után életének 99. évében, 2022 virágvasárnapján visszaadta lelkét a Teremtőnek. Rögös, megpróbáltatásokkal teli életút volt az övé. De lelki szemeimmel még most is látom:

barátságosan mosolyog rám és a szeme sarkából huncutul kacsint...

Holecz Attila

nyitókép: ujszo.com