7832
Egy deportált kálváriája
2024. márc. 28.
Kezemben egy verseskötet: Ha gondolunk a múltra főcímmel. Bele-belenézek, olvasgatok. Már a borítójáról egy számomra nagyon kedves öregúr köszönt népviseletben, kalapban. Fehér ingben, ősz bajuszkával. És azok a csillogó, életerőt tükröző, sugárzó szemek...
Gyakran mondják, hogy nem kell valakit egy emberöltőn át ismerni ahhoz, hogy szoros és mély kapcsolatot ápolhass vele. A közös hullámhossz és lélekrezdülések mentén összhangot teremtsetek. Így voltunk mi is az izsai id. Gogola Józseffel.
Amikor megismertem, a barátnőm családja által már a 93-at gyúrta. Vitalitása vetekedett a fiatalokéval: szerelt, a földet művelte, énekkarba járt. Úgy otthon volt a kulturális és politikai életben, hogy aligha találhattál rajta fogást. 90 felett úgy döntött, Ő bizony rímbe szedi vadregényes életének főbb állomásait, történéseit. Ez is motiválta. Legtöbbet menyével, Erzsikével és unokájával, Timivel jártunk ki hozzá, mivel a dédunoka, Balázs az egyetem padjait koptatta. Amíg a csajok sertepertéltek, takarítgattak, addig Jóska bácsival belemerültünk a versek, a régi sztorik és a történetmesélés világába.
Persze legtöbbször Ő beszélt, csak beszélt, én pedig lelkes hallgatóságnak bizonyultam...
1923-ban született kétgyermekes munkáscsalád első gyermekeként. Az életében volt minden: családi tragédiák, a háborús helyzet, az árvíz, a deportálás, majd felesége és szeretett fia elvesztése is mély nyomot hagyott benne. De sosem csüggedt és nem adta fel. Pedig ezer és ezer indoka lehetett volna a kapitulációra.
1944-ben Budapestre rukkolt, mint munkásszolgálatos. Mivel kitanult szakmáját tekintve lakatosként működött, kiválasztották és áthelyezték egy kaszárnyába. Katonaruhát kapott és besorozták a páncélosokhoz. Majd Budapestről Esztergomba vezényelték. 45-ben orosz fogságba esett Komárom környékén. A foglyokat Hetényre vitték, ahonnan 85 társát bevagonírozták. Szerencséje volt, hiszen egy orosz tiszttől menlevelet kapott, így hazatért szülőfalujába, Izsára. De pár nappal később jelentkezett. Besorozták a karhatalmi zászlóaljhoz.
A háború végén leszerelt, de jött az újabb tragédia:
46 decemberében szüleivel és testvérével együtt Csehországba deportálták.
Az ott, a messze idegenben eltöltött időintervallum, a szeretett falu, a szülőföld kényszerű hátrahagyása, az átélt kétségbeesés, a bizonytalanság. Mind-mind a szívébe, a lelkébe ivódott. A legtöbb költeményét a deportálás tematikája ihlette, és azok a történetek ijesztőek, sokszor vérfagyasztóak voltak. Szidta is eleget Benešt - jogosan...
Hősünk a deportálás után hazatért, megnősült és az egészségügyben, mint mentős dolgozott nyugdíjaztatásáig. Na, és a mentős-sztorik. Azokból is volt milliónyi. Sokszor derültünk, párszor meg szomorkodtunk. Ha netán Ő írt szomorúbb verset, akkor én valami könnyedebb hangvételű sztorival jöttem vagy kiegyeztünk egy döntetlenben.
Jóska bácsi számára nagy érvágás volt felesége és fia korai elvesztése. Próbált erős maradni, de csak a Teremtő tudja, mennyi lelki vívódást tudhatott magáénak. A család szeretete és törődése tartotta benne a lelket, beleértve a falusiak és barátok segítőkészségét, megbecsülését. A közösség meghatározó tagja volt.
Rövid betegeskedés után életének 99. évében, 2022 virágvasárnapján visszaadta lelkét a Teremtőnek. Rögös, megpróbáltatásokkal teli életút volt az övé. De lelki szemeimmel még most is látom:
barátságosan mosolyog rám és a szeme sarkából huncutul kacsint...
Id. Gogola József: Deportálás
Sok ezer magyarnak sűrűn hull a könnye,
Mert itt kell hagyni a drága szülőföldet.
Elhurcolnak minket messze idegenbe,
Nem győzzük törölni a szemünkből a könnyet.
Beraknak bennünket marhavagonokba,
Elvisznek bennünket idegen cseh honba.
Ez volt Benešnek a valóra vált terve,
Szétszórja a magyart messze idegenbe.
Búcsúzunk Tőletek, rokon és jó barát,
Szerettük egymást, mint valódi jó család.
Kedves szeretteink, kiket takar a sírhalom,
Keresztfátokat könnyeimmel áztatom.
Nem gyújtunk gyertyát, nem hozunk virágot,
Idegen földről gondolunk majd rátok.
Kedves kis falunknak búgó nagyharangja,
Szelíd bús hangoddal kísérj a nagy útra.
Idők múltával felcsillan hit, szeretet, remény,
Felragyog ránk újra a szép csillagos ég.
Megbocsájtani nehéz, feledni sokkal nehezebb,
Feledni ezt a fájó emléket, mindhiába, nem lehet.
Holecz Attila
nyitókép: ujszo.com