7832

Egy este a reménnyel 2025. dec. 3.

Palócföld fővárosában, Balassagyarmaton, a Mikszáth Kálmán Művelődési Otthonban tartotta meg lélekemelő előadását Böjte Csaba ferences rendi szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány igazgatója Ádvent első hetének második napján.

Csaba testvér és munkatársai áldozatos munkájának köszönhetően mára már több mint 2500 gyermek nevelkedik az intézmény valamelyik otthonában, megmenekülve a mérhetetlen nyomor jelentette kilátástalan sorstól.

A zsúfolásig megtelt teremben igazi várakozással teli szívvel hallgattuk azt az embert, akinek már régen Nobel-békedíjat kellett volna kapnia, hiszen erről minden szavával és cselekedetével eddigi élete során már mindenkit meggyőzött, kivéve azokat a döntéseket hozó nagyurakat, akik soha nem jártak még egyetlen árvaház vagy Isten egyetlen hajlékának a közelében sem.

Mélyen megérintette a lelkemet, mindnyájunk lelkét, amit mondott. Nem kiabált, nem hangosan érvelt, hanem csendben, ahogyan Isten megsimogatja az ember lelkét, gondolataival beült közénk, mint egy-egy szentmise alkalmával, és betöltötte a teret.

Arról beszélt, hogy nemrégiben a háború sújtotta Ukrajnában járt egy újonnan épített kegyhelyen, ahol Mária-jelenés volt, s amelyet az ukrán emberek emeltek Mária dicsőségére.

Nemrégiben, szeptember végén, Bilkén boldoggá avatták Orosz Péter Pál atyát, egy görög katolikus mártír papot, akit 1953-ban, a sztálini egyházüldözés idején gyilkoltak meg, és akit hosszas bujdosás után, éppen amikor egy útszéli feszület előtt imádkozott, a kommunisták fejbe lőttek, majd egy garázs alá temetve lebetonozták őt.

Ő lett az első Kárpátalján boldoggá avatott pap.

Igazi kommunista történet. Egy emberről, aki nem tagadta meg a hitét, nem tért át az erőszakkal ráerőltetett ortodox vallásra, és a II. világháborút követő istentelen és embertelen világban évekig bujkálva járta a görög katolikus egyház híveit, keresztelt, gyóntatott, temetett, reményt adva nekik a reménytelenségben.

A kivégzésen részt vevő egyik csendőr árulta el, hol temették el – évtizedekkel később, a halálos ágyán vallva a maradványok pontos helyéről –, amelyeket 1992-ben Bilkén temettek újra.

Lám, a gonoszságon is utat tör a jóság és a lelkiismeret, ha az ember érzi Isten közelségét.

Mi kell a túléléshez? Az a remény, amit az emberek ma is, ebben az embertelen világban kezdenek elveszíteni. A remény, amelyből neki oly sok volt, van.

Arról elmélkedett, hogy Szűz Mária miért nem jelenik meg a politikusoknak, tudósoknak, püspököknek, és miért csak az egyszerű embereknek, gyermekeknek, pásztoroknak – mint Fatimában vagy más helyeken –, akiknek sokszor nem hiszik el, hogy beszélgettek égi édesanyjukkal, aki üzent az embereknek, és akik nem akarják ezt meghallgatni oly sokszor.

Akik azt kérdezik, hogy Szűz Mária miért nem komoly, tudós embereknek jelenik meg?

A kérdésben benne van a válasz is. Mert mennyei édesanyánk csak a tiszta lelkű, ártatlan emberek előtt tárja fel önmagát. Az előtt, akiket nem szennyezett be a gőg és a hivalkodás, akik a szeretetet – mint a kenyeret – osztják naponta szét önmagukból.

Az ukrán háború kapcsán is sok mindenről beszélt. Az árván maradt családokról, az édesanyákról és feleségekről, akik naponta imádkoznak, hogy a háború poklában ne érje baj a szerettüket. És kért mindenkit: ne a rosszat, a gonoszt keressük abban, ami történik körülöttünk, hanem imádkozzunk, keressük meg azt a kis jót, ami megmutatja Istennek, hogy megérdemeljük, mi emberek, hogy segítsen véget vetni ennek a szörnyűségnek.

Beszélt még sorsokról, a gyermekotthonról, a megrendítő szépségű utakról, melyeken Isten kézen fogva vezeti az embereket.

Gyermekekről, akik keresték a szüleiket, és amikor megtalálták őket, az új helyzettel nem tudtak mit kezdeni, hiszen ismeretlen érzéseket okozott bennük, hozott a felszínre a lelkükben.

Milyen is az ember? – kérdezhetnénk. Nehéz volt könnyek nélkül végighallgatni azt a mélységes emberszeretetet, ami Böjte atyából áradt. Az a kisugárzás, mely körbeveszi, átöleli őt, mely minden lelket megindít.

Itt van ez a ferences rendi szerzetes atya, aki nevelőapja lett rengeteg árván, egyedül, a reménytelenségben hagyott gyermeknek, akiknek beoltotta a szívét szeretettel, akiknek reményt adott minden nap, akikkel elhitette, hogy Isten szereti őket, mert értékesek, mert Isten nem teremt selejtet.

Szétosztani naponta a szeretetet és a reményt önmagadból úgy, hogy neked is mindig maradjon belőle – az maga a csoda.

Amikor az előadás végén megkérdezte a közönséget, hogy aki úgy érzi, hogy ma kapott valami reményt tőle, az álljon fel. A terem egy emberként állt talpra, és a levegőt valami csodálatos érzés telítette meg. Közösen elimádkoztuk a „Mi Atyánk” sorait. Megérintett minket a közelgő karácsony csodája. Ádvent van. Szeretet van. Várakozás van. Remény van a mennyben, és itt, a Földön is, az emberek között. Itt van a remény!