A Piros7es az ön hozzájárulását kéri adatainak az alábbi célokra történő felhasználásához

A Piros7es weboldala sütiket használ a weboldal működtetése, használatának megkönnyítése, a weboldalon végzett tevékenység nyomon követése és releváns ajánlatok megjelenítése érdekében. A javasolt beállítások elfogadásával minden sütit engedélyez a legoptimálisabb felhasználói élmény érdekében.

Technikai sütik

Analitikai sütik

Remarketing Facebook

Remarketing Google

Beállítások kezelése Elfogadás
Img1 5

Elérkezett a béke fejedelme 2022. dec. 26.

Török Csaba teológus, az Esztergomi Hittudományi Főiskola és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára írását olvashatják.

Karácsony éjjelén, a szentmise megkezdése előtt szokás elénekelni a Martyrologium Romanumnak az ünnepre vonatkozó részletét. A szöveg a szentírási időrend és a profán történelemből ismert időszámítási rendszerek alapján határozza meg a születés dátumát. Az utolsó adatsor a hit megvallásába torkollik: 

„752 évvel Róma város alapítása után; Octavianus Augustus császár uralkodásának 42. évében, amikor a béke a földön helyreállt, az üdvtörténet hatodik korszakában (…) Jézus Krisztus (…) emberré lőn.” 

A nagy történelmi korszakok háborúk és harcok által jellemzett keretet képeznek: birodalmak születnek s múlnak el, emelkednek fel, majd tűnnek a semmibe. Mindeközben pedig az ellenségeskedés ezernyi formája tizedeli emberi nemünket, véres diadalmenetté változtatva történeti zarándoklásunkat. Emelkedés és süllyedés danse macabre-ja ez, örvénylés, mely ritkán hagy pihenést, enged megállást, nyit teret a békesség akár csak másodpercig tartó megszületése előtt.

Ilyen a mi személyes létezésünk is: munkák és megküzdések, erőmegfeszítések és konfliktusok, teljesítmények és elmúlások, sikerek és kudarcok dialektikája űz előre minket. Az ünnepek, a ritmikus zakatolásból kilépő napok hoznak csak némi megnyugvást, ám azok nem tartanak soká. A karácsony előtti, év végi hajrá nemsokára átadja helyét a januári zsibbadtságnak, új nekiiramodásnak, téli fáradtságnak és az újabb s megint újabb megteendők tobzódásának.

Az Ige földre lépése kapcsán a martirológium hangsúlyozza: olyan pillanat volt ez, amikor a béke az egész mindenségben „helyreállt”. Elérkezett a „Béke fejedelme” (Iz 9,5), születésének éjszakája pedig az univerzum, a történelem és az egyén megbékélésének ünnepévé lett. A Bölcsesség könyve szépen jövendöl, amikor ezt írja: 

„mialatt mély csend borult mindenre, s az éjjel sietős útja közepén tartott, mindenható igéd az égből, királyi trónodról, ott termett a pusztulásra szánt föld közepén mint egy zord harcos“ (18,14–15). 

A képben feszültség lakik: a föld pusztulásra van szánva – az Ige pedig zord harcosként jön el. A jóslat a rossz fölötti győzelmet paradox módon a háborús csatározás és a halál hasonlataival írja le (vv. 16–20). Ebből az archaikus látásmódból bontakozik ki az igazi örömhír: 

„imával kérlelt és engesztelő tömjénnel, szembeszállt a haraggal, véget vetett a csapásnak, és megmutatta, hogy ő a te szolgád!“ (v. 21). 

Ez a kettősség a világ képe, amelyben élünk. Erő és erőszak összeforr, a nagyság elnyomássá torzul, a győzelem a vesztes megalázásában, testi-lelki megsemmisítésében ül tort a harcterek fölött. Hasonló belső drámáról, az erőben hívő ember világában erőszak közepette megszülető ünnepről ír Pilinszky János A fényességes angyal is című versében, amelynek alcíme Emlékezés egy világháborús karácsonyra:

[…]

Aztán a roppant csöndön át

puhán és észrevétlen,

a hangtalan meginduló

és puha hóesésben,


akár a fényes pelyhek is

vigyázva földet értek,

a fényességes angyal is,

ő is a földre lépett.

Ahogy a hó belepi a fegyverek ütötte sebeket a föld színén, s gyengéd takarót borít az elesettek testeire, úgy érkezik el közénk az Isten, aki emberré lett. Így teltek napjaink címet viselő, Országh Lilinek ajánlott írásában Pilinszky egy ütközetről számol be: „És reggel úgy ébredünk a háborúra, mint magára a rendre, mintha a torkolattüzekkel az örök béke közeledne a világra.” Fájdalmas beismerés, az emberiség tragikus önvallomása ez. Elhisszük, mert elhiteti velünk a világ, hogy a háború hozza el a békét, a harc a megnyugvást, az erő(szak) uralma azt a rendet, amelyben úgy élhetünk, abban a szent békében, amelyre vágyunk.

Ez a logika fényesen megmutatja, mennyire megrontott minket az ősbűn:

az akarat, hogy istenek legyünk. 

Önmagunkban és önmagunkért fennálló létek leszünk, amelyek – mivel istenek – önmagukat minden más fölött valónak élik meg, s akik a másik emberben csupán önnön létezésük eszközét, felemelkedésük (vagy menekülésük) útját látják. Így érzett egykor Ádám is, amikor a bűnbeesés után szívesen feláldozta volna Évát saját szabadulásáért – az asszonyt, aki keserű szavakat hall Istentől, az igazi Istentől, vágyról és uralkodásról, a szerető kötődés csodájáról, amely a vétkes kezében a leigázás, birtoklás és kizsákmányolás módjává képes silányodni.

Az angyal énekel,

Tekints az égre fel:

Napvilágos lett az éj,

Meghasadt az ég,

És a második Személy

Most a földre lép.

Mézet ont az ég!

A megtestesülésben erő lakozik, amely nem züllik erőszakká. Az eget széjjeltépi, a szívet összeforrasztja. A ránk boruló sötétségre elhozza a hajnalhasadást, „hogy fényt hozzon azoknak, akik sötétségben és a halál árnyékában ülnek, s hogy lépteinket a békesség útjára igazítsa” (Lk 1,79).

Ez a béke egyetlen logikája: a gyöngeségben nyilvánvalóvá váló erő (vö. 2Kor 12,9). A minden ellenfelét legyőző Octavianus Augustus uralkodásának 42. évében születő Krisztus végül engedi, hogy őt magát győzzék le. Ő a „zord harcos”, aki nem békét, hanem kardot jött hozni (ld. Mt 10,34). Ez azonban nem a háborúk kardja, hanem a Szóé, amely „eleven és hatékony, áthatóbb minden kétélű kardnál, behatol és szétválasztja a lelket és a szellemet, az ízeket és a velőket, s megítéli a szív gondolatait és szándékait” (Zsid 4,12). Ez az a béke, Isten békéje, amely „meghalad minden értelmet, megőrzi szíveteket és elméteket Krisztus Jézusban” (Fil 4,7). Ez a jóakaratú emberek békéje, amelyet Isten angyala meghirdet a szent éjszakának, a világnak (ld. Lk 2,14).

Az Ige megtestesülésének karácsonyi misztériuma a legmélyebben és megkerülhetetlenül kötelez minket, a Születés hitében járó embereket, hogy minden erőnkkel fáradozzunk a nagy ígéret beteljesülésén, amikor a népek 

„kardjaikat ekevasakká kovácsolják, és lándzsáikat szőlőmetsző késekké. Nemzet nemzet ellen kardot nem emel, és nem tanulnak többé hadviselést. Jákob háza, jöjjetek, járjunk az Úr világosságában!“ (Iz 2,4–5). 

Krisztusi önazonosságunk fokmérője és hitelesítő jegye az a személyes döntés, amellyel – a betlehemi Kisdedet követve – kompromisszum nélkül a béke útjára lépünk.


Magyar Kurír


nyitókép: Hugo van der Goes: Királyok imádása; 1470 körül (forrás: wikipédia)