ZSÍR

...és eljött a Nagyhalál - Megadeth koncerten jártunk 2024. jún. 12.

Felnőtt fejjel találkozni gyerekkori hőseinkkel valahol roppant veszélyes, hiszen mi van akkor, ha kiderül, hogy a császár meztelen? Mi történik akkor, ha a zseniális gitárosról kiderül, hogy nem is tudja kezelni a hangszert? És mi történik akkor, ha ugyanerről a gitárosról kiderül, hogy nem is tud énekelni? Szerencsére az amerikai Megadeth legutóbbi budapesti koncertjén nem hogy ezek nem derültek ki, hanem épp az ellenkezőjük bizonyosodott be. Na jó, énekelni épp sosem tudott, de pont ettől volt kerek mindig is a Megadeth. De lássuk sorjában a dolgokat.

Ha valaki nem ismerné a Dave Mustaine vezette Megadeth-t, annak talán úgy lehetne legegyszerűbben összefoglalni a banda lényegét, hogy miután az első lemez felvételei előtt kipenderítették a Metallicából a drogproblémái miatt egyre nehezebben elviselhető Davet, bosszút esküdött, hogy gyorsabb, technikásabb, vadabb, majd az előző zenekara egyre masszívabb közönségsikerét látva dallamosabb és népszerűbb dalokkal  üljön fel a kemény zenék képzelezbeli trónján a Metallica helyére. (Ennél részletesebben majd egy Péntek esti lázban foglalkozunk Mustaine mester életútjával.)

Ismételten Budapestre látogatott hát az egyik legsikeresebb amerikai metalzenekar, 8 évvel a Rockmaratonos fiaskó után. Bevallom, kicsit féltem, amikor megvettem a jegyemet egy héttel a Barba Negra Red Stagere meghirdetett koncert előtt, hiszen a híresen hangulatember Dave Mustaine legutóbbi négy magyarországi fellépéséből kettő elmaradt. Szerencsére most nem bal lábbal kelt fel MegaDave, de erről majd kicsit később. 

Utazás Komáromból kisbusszal, jó hangulatban, egyszerre várva, hogy odaérjünk, és élvezve az utitársak sztorizgatását. A helyszínen (fél hét után beesve) megállapítottam, hogy kellemesen nagy tömeg gyűlt össze, ami az előzenekar Archaic számára is jó lehetőséget jelentett az ízes thrash metaljuk elővezetésére. A szűkre szabott játékidő ellenére is jó formát mutattak a magyar srácok, nem véletlenül játszanak már egyre többet külföldön. 

Az Archaic szettje után bevonultunk a zsúfolt sátorcsarnokba, nagyjából a nézőtér első negyedéig sikerült jutni a bal szélen. Egy évvel ezelőtt kissé hátrébb a Panterát is innen láttam, akkor kínlódott a hangzás, de a végére egészen élvezhető lett, ám a technikát csak nem sikerült tökéletesen meghódítani azóta sem, különösen az első dalok szóltak kásásan, de hellyel-közzel élvezhetővé sikerült alakítani az összképet. 

A 20:00-ás kezdést nem sikerült tartania a zenekarnak, tíz perc késésnél már kezdtem aggódni, hogy megismétlődik a Rockmaratonos fiaskó, és Dave Mustaine megint felülteti a 6-7000 főre saccolt, a zenekar és annak vezetője nevét skandáló tömeget. Szerencsére nem így történt, 20:13-kor színpadra robbant Dave Mustaine és jelenlegi kísérőzenekara: a zenekart korábban már megjárt basszeros, James LoMenzo, a Kiko Loureirot váltó Teemu Mäntysaari gitáros és Dirk Verbruen dobosból álló hármas. Mindannyian jó formában léptek a színpadra, Teemu is szépen beilleszkedett a bandába, szólói számomra nem okoztak hiányérzetet, bár kissé hiányoltam a rocksztáros kiállást, de majd beletanul abba is. 

A nyitány a sokak által zseniálisnak tartott legutóbbi, The Sick, The Dying... And The Dead! lemez címadója volt, amit – töredelmesen bevallom – máig nem sikerült jóra hallgatnom, ami leginkább épp e dalon bukott meg nálam. Ez van. A következő Dread and The Fugitive Mind pedig a legutóbbi lemez két dalát leszámítva (a már említetten kívül a We'll Be Back, ami előben egész kellemes volt) a program legfrisebb tétele volt, annak ellenére is, hogy a zenekar 2001-es, The World Needs a Hero című korongján szerepelt. Ebből is látszik, hogy egy kimondottan retró műsorral készült a Megadeth a turnéra. 

Az elmúlt húsz évet zárójelbe helyezű program pedig igazi slágerparádét hozott: a zenekar magnum opusának tartott Rust In Peace lemezről öt dalt is elővarázsoltak a Dawn Patrol, a Hangar 18, a Poison Was The Cure, az überzseniális Tornado Of Souls, illetve a zárótételként szolgáló Holy Wars... The Punishment Due képében. Sajnos a zenekar első lemezét nem idézték meg, de Peace Sells... But Who's Buying? lemezről elhangzott a Peace Sells és a Wake Up Dead, illetve a So Far, So Good... So What? lemezről az In My Darkest Hour című örökbecsű tétel is.

A zenekar melodikusabb oldalát olyan széles körben ismert és népszerű dalok idézték meg, mint a Sweating Bullets vagy a zenekar legikonikusabb gitárriffjét felvonultató Symphony Of Destruction (mindekettő a Countdown To Extinction korongról), az filmzeneként ismertté vált Angry Again (Hidden Treasures EP), a leginkább rádióbarátra sikeredett korong, a Cryptic Writings két dala, a She-Wolf és a Trust, illete a Youthanasia korong csodás power balladája, az A Tout le Monde. 

Mondanom sem kell, hogy ennél jobb első találkozást az egyik kedvenc gyerekkori bandámmal nem igazán lehet elképzelni. Csont nélküli setlist (a Tornado Of Soulsért jár egy NAGY piros pont!!), hibátlan közönség (végig együtt skandált a közönség Mustaine-nel, ami szemmel láthatóan nagyon elnyerte a mester tetszését), na és hibátlan előadás. És itt kitérnék egy rövid ki gondolatra, ami a műsor alatt megfogalmazódott bennem, hiszen kénytelen vagyok méltatni az immáron 62 éves gitárnyűvőnket, aki nem hogy nem okozott csalódást, de egyenesen sok kor- és zenésztársával ellentétben bebizonyította, hogy igenis lehet hibátlanul előadni a még oly bonyolult dalokat és szólókat is. Bizony-bizony annak a bizonyos korábbi zenekarnak volna mit tanulnia a dühös vörös emberkétől! És ez bizony az elképesztően feszesen játszó társakra is vonatkozik, úgyhogy le a kalappal!

Száz szónak is egy a vége, nem számítottam arra, hogy ennyire letaglózó élményben lesz részem. Egy megúszós Megadethre készültem, de megkaptam azt a koncertet, amit a zenekart felfedezve, gimnazistaként képzeltem el magamnak. Remélem, hogy a következő magyarországi fellépést nem újabb 8 év múlva, 70 éves korában tervezi MegaDave, de ha az is ilyen elementáris erejű lesz, megéri kivárni!

Nyitókép: Rockstation.hu/Varga László