CSAK BÉKESSÉG LEGYEN!

Ez a vonat az utolsó 2022. ápr. 8.

Portálunkon Kapusník Csaba kollégám tegnap publikált egy cikket. Be kell látni, hogy ez a vonat elment címmel, amiben tételesen felsorolja a Szövetség utóbbi időben tapasztalható amatőr húzásait. A szennyeskiteregetés platformszimpátiától függetlenül amatőrnek hat, ahogy az is, hogy a platformelnökök gyakorlatilag minden kérdésben másat gondolnak. A cikk végső tanulsága: bedobni a törölközőt, mert „ez a vonat elment”, és aláírásgyűjtésbe kezdeni. Amivel csak egy probléma van: ha ezt a vonatot lekéstük, akkor nincs több. Marad az egy helyben toporgás.

Gyakorlatilag a szakadék szélén állunk. Ha a Szövetség befuccsol, ne legyenek illúzióink, búcsút inthetünk az etnikai alapú parlamenti képviseletnek. Nézzük tényszerűen: a felvidéki magyarság szervezett parlamenti képviselete hiánya ellenére működik, sőt, Gyimesi Györgynek köszönhetően vannak is olyan kezdeményezések, amelyek kedveznek közösségünknek. Márpedig ha tudunk így működni, akkor fogunk mi még így működni. Ha az a szavazó azt látja, hogy sajtónyilvánosan fojtja meg egymást a három platform, miközben Gyimesi a parlamentben világos üzenetekkel kommunikál, és el is ér valamit, akkor nem fog a közös képviseltre szavazni. Ugyanez igaz arra is, ha most a Szövetség befuccsol, és valakik nekiállnak aláírásokat gyűjteni egy új párt érdekében. Mégis mi a francért írná alá a szavazó? És tökéletesen igaza lenne.

A párt(ok?) képviselői mintha nem tudatosítanák, hogy komoly vízválasztónál tart közösségünk. Horribile dictu az autonómia az egyetlen megoldása a felvidéki magyarság megmaradásának hosszútávon, de jelenleg arról sem tudjuk meggyőzni magunkat, hogy szükségünk van egy nemzetiségi alapon politizáló pártra. Pedig egy autonómia saját magunk általi elfogadásához is évtizedek kellenek, nemhogy a megvalósításához.

Egy elmélet szerint az emberiségnek egy külső, elemi létét fenyegető veszélyre lenne szüksége az összefogás érdekében. Akkor megszűnnének a földi háborúk, és egy egészként küzdve a fenyegetés elhárítására tudnánk összpontosítani. Megszűnnének a nemzetiségi, faji, ideológiai ellentétek, nem irtanánk egymást, hanem le akarnánk küzdeni a fenyegetést. Ugyanezt fogalmazta meg Molnár Judit a Ma7 hasábjain találóan Nekünk Mohács kell? című publicisztikájában.

Nem tisztem és nem is célom felelősöket keresni. Ha megtennénk, egyik platform sem lenne érintetlen. Mindenki – és mi magunk is – felelősek vagyunk azért, hogy itt tartunk. Egyszerűen röhejes és borzasztóan elszomorító, hogy 13%-nyi mandátumot birtokló pártból nem marad komoly politikai erő. Csak úgy. Pedig elég nagy blokkot tudna alkotni a széttöredezett szlovák parlamentben, emiatt pedig komoly érdekérvényesítő ereje lenne. S hogy a politikusok a maguk pecsenyéjét sütögetik? Lelkük rajta, ezt csinálja mindenki, másutt is. Egész addig rendben van, amíg emellett képesek a közösség számára üdvös ügyeket felemelni. De ezzel már kár törődni.

Csak nehogy ugyanígy gondoljunk vissza ezekre az időkre, amikor még volt egységes képviseletünk. Amikor majd három párt gyűjti külön az aláírást, a szlovákok röhögve hozzák létre a nemzetiségi lista intézményét, aztán mehet tovább a harc, csak immár egy parlamenti helyért. Ami több, mint a nulla, csak mondom.

Ahogy írtam, szükséges, hogy bejusson a párt a parlamentbe. De előszöris el kellene adnia saját magát, hogy az emberek ne azt lássák (még ha nincs is így), hogy ezek megint a „vállyóhoz” akarnak kerülni. És bár létének legfőbb célja a parlamentbe jutás, erre elég szegényes kommunikációt lehet felhúzni. Valami olyasmit, mint a mostani. Csapják már fel a pártközpontban valamelyik (akár magyarországi) közvéleménykutató telefonszámát, és rendeljenek be egy reprezentatív kutatást a felvidéki magyarság körében, hogy mi az, amit a választó szeretne. Az erre vonatkozó világos üzeneteknek két hasznuk is van: egyrészt hatékonyabbak, mint a csallóközi utak mentén billboardokra kipakolt platform- és pártelnökbikök, másrészt pedig ezen ügyek világos felkarolásával meg lehet szólítani a felvidéki magyar választót. Nem csak azt a blokkot, aki akkor is a Szövetségre (vö. MKP) szavazna, ha annak pártelnökéről kiderülne, hogy Beneš-sel cimborált, hanem mindenkit.

Ráadásul a valóban szakmai szempontok szerint elvégzett közvélemény-kutatás eredménye kimondja majd a végső szót a három platform közötti vitákban. Az egy vasérv lehet a párt kommunikációját meghatározó irányvonalakat illetően.

Nem új infó ez, sokan leírták az utóbbi napokban. Mégis hangsúlyozni kell.

Egyszerűen szükség van nemzeti minimumjaink megállapítására. És akkor, lassan építkezve fel lehet karolni a nagy horderejű témákat. Lehet ezt populizmusnak hívni, egy kormánytöbbségre áhítozó pártnál félig még jogos is lenne a kritika (másik kérdés, hogy mindenki ezt csinálja), azonban egy lét és nemlét között egyensúlyozó pártnál ez a túlélés kulcsa. Az erős, parlamentbe jutó, nemzetiségi alapon politizáló párt pedig a mi túlélésünk kulcsa. Eszerint kell tehát kezelnünk.

S mirefel a végítélet-retorika? Mert ez a helyzet. Ha az emberek azt látják, hogy korábban közösen ment, aztán külön megint nem, és most megpróbáljuk újra közösen, és nem működik, akkor nem fognak a Szövetségre szavazni. Szerencsénkre a szlovák pártok célzottan erre nem repültek rá. Gyimesit az OĽaNO a negyvenkilencedik helyen indította, őt a Fico iránt érzett felháborodás juttatta parlamentbe. És ha ott van, akkor ügyesen ki is használja a helyzetet. 

Jelenleg ő az egyetlen, aki nyíltan és felvállaltan képviseli a magyar ügyeket, ami egyrészt üdvös, hiszen a saját szerencsétlenkedésünk nyomán nincs etnikai képviseletünk. Másrészt pedig káros, mert éppen az ilyen precedensek miatt fordulhatnak az emberek szlovák pártok magyar tagozataihoz a Szövetség helyett. Ha most nem jut be a párt, soha nem is fog, jobb, ha erre készülünk. 

(Nyitókép: Pixabay)