A Piros7es az ön hozzájárulását kéri adatainak az alábbi célokra történő felhasználásához

A Piros7es weboldala sütiket használ a weboldal működtetése, használatának megkönnyítése, a weboldalon végzett tevékenység nyomon követése és releváns ajánlatok megjelenítése érdekében. A javasolt beállítások elfogadásával minden sütit engedélyez a legoptimálisabb felhasználói élmény érdekében.

Technikai sütik

Analitikai sütik

Remarketing Facebook

Remarketing Google

Beállítások kezelése Elfogadás
O6xz Ss4 ISLSQBOW3 A0w Vew Manifest cia desa tis cov Bratislav anov na N mest SNP v Bratislave 24 novembra 1989 768x1190 2

Ezt akartuk 1989-ben!? 2022. aug. 12.

Hallgatom a rádióban a riportot és a politológus mondata valahogy így hangzik: mi már csak tudjuk, hogy mit akar a Nyugat Ukrajnával, hiszen harminc évvel ezelőtt a privatizációnak nevezett szemfényvesztés az ország felvásárlását és kirablását jelentette. Pont.

Nem mintha ennyi év tapasztalat után meglepné az embert az ilyen sommás vélemény, csak hát azért az a helyzet, hogy 1989 után, bizony itt mindenki azt hangoztatta, hogy nekünk csak akkor lesz jó, ha szabad folyást engedünk mindennek és majd a piac mindent megold, a szólás és a kultúra szabadsága meg arról szól majd, hogy a nép eldönti, hogy neki mi a kívánatos, és akkor szépen formálódhat a társadalmunk is, szellemi és kulturális értelemben.

A szabad piac nem jelentett mást, mint, hogy a nyugati tőke gyarmata lettünk. A szó és a kultúra szabadsága pedig azt, hogy amit ott Nyugaton az arctalan tőke kifőz a boszorkánykonyhájában, azt kapja a tömeg orrba-szájba és zombivá formálja őt.

Ha azt kérdezem, hogy igazuk volt-e a kommunistáknak, amikor a karvalytőkét, az imperializmust, meg a gyarmatosítást hangoztatták, beismerő vallomásként azt kell mondanom, hogy igen, de ez nem azt jelenti, hogy egy pillanatra is legitimálnám azt az elnyomó rendszert.

Egy a lényeg, a Nyugatnak semmi más nem kell, csak a piacaink, szőröstől-bőröstől, azaz minden kell nekik, a pénzpiac, a gazdaság, a kultúra piaca, az emberi erőforrásaink, és ehhez kellenek neki a politikusaink is. Felvidéken az öreg MKP-s politikusok tudnának mesélni arról, hogy a szlovákiai megyerendszeres törvény elfogadásakor, - a párt, kormányból való kilépését belebegtetve, - hogyan kellett becsicskulni a Nyugatnak, elfelejteni a kilépést, elfogadni a számunkra rossz megyei felosztást, és egy ügyes húzással palira venni az egész országos tanácsot, illetve azon keresztül az összes magyar választót. Nem fognak róla beszélni, mert az túl veszélyes lenne…

Magyarország kormánya 2010 óta azért küzd célirányosan, hogy ne legyen az ország se gazdasági se kulturális gyarmata a Nyugatnak. Hála a világhálónak ez a törekvés minél több ország polgáraihoz is eljut, így a szlovák viccország szlovák polgáraihoz is. Tudni kell ugyanis, hogy a szlovák média túlnyomó része liberáis, a hírportáloktól kezdve a rádió és tévécsatornákig, elég csak megnézni a híreket, amelyben ezerrel nyomják az európai liberálisok és az amerikai demokraták mantráit, esélyt sem adva más véleményeknek, miközben a szlovák társadalom nagy része a keresztény-konzervatív értékeket vallja és erősen EU-szkeptikus, sőt USA-ellenes is. Ez a helyzet tehát a szülőföldünkön és az anyaországukban.

Itt állunk hát 2022-ben a vészesen közeledő vérzivatarban, nem tudjuk, hogy mi lesz velünk pár hét múlva, ezért úgy teszünk, mintha semmi rossz nem jönne, inkább mulatunk, nyaralunk, fesztiválozunk, abban a gyermeki reményben, hogy mindaz, ami valójában zajlik körülöttünk, az nem is igaz.

Tényleg ezt akartuk 1989-ben, amikor a szabadságukért tüntettünk a novemberi hidegben a tereken, ezt akartuk, hogy ugyanúgy hülyének nézzen, kizsigereljen bennünket az a rendszer, amelyik után annyira áhítoztunk!? Ezek még jobban hazudnak nekünk, mint a kommunisták!

Mi, akik a hatvanas évek szülöttei vagyunk, és azt énekeljük még ma is a már nem létező Piramissal, hogy „szabadnak születtem”. Ülünk elmerengve az esti bor mellett, és azon morfondírozunk, hogy lehet, megint ki kell majd mennünk a tereinkre, a felnőtt gyerekeinkkel, és ha szerencsések vagyunk, akkor az unokáinkkal is, hogy újra megpróbáljunk megálljt parancsolni a rossznak.

Ami viszont elkeserítő, hogy a felvidéki magyar társadalmunkban, nyomokban sem fedezhető fel valami új hajtás, üde frissesség, mintha önmagunk szellemi gyarmata lennénk, egymás vérét szívva és ezáltal vészesen legyengülve. Duray Miklós után, szabadon: kettős vérszívásban.

Hogy mi lesz a vége, nem tudom…




Papp Sándor




nyitókép: aktuality.sk