ZSÍR
Félelmetes természet?
2025. nov. 14.
A fene se gondolta volna, hogy ilyen rövid idő alatt megkapjuk a folytatást, de a Félelmetes természet újabb három epizóddal rukkolt elő. Arachnofóbiások, figyelem, az egyik hősünk egy pók.
A helyszín ezúttal az erdei házikó helyett egy, a közép-amerikai esőerdőben meghúzódó, inkább omladozó laboratórium, és mit mondjak, ez sem egy rossz környezet egy horrornak. Egy gond van csak.
Az első epizód, oposszumcsaláddal kapcsolatos, egyébként megrázó jelenete után, ami a hirtelensége és indokolatlansága miatt mentálisan úgy pofán csapott, hogy le kellett állítanom a filmet, kimerült a horror és csak horrorként látszó természetfilmet néztem, ami a maga zsánerében nem gazdagította a nézőt új ismeretekkel. Ne értsük félre, a „hirtelen és indokolatlan” ebben az esetben pozitívum, hiszen
a természetben a szép dolgok és a szörnyűségek is hirtelen és indokolatlanul történnek.
Az állatok antropomorfizálása ezúttal kicsit szájbarágósabb az előző „szezonhoz” képest, ahol inkább a kameraállásokkal trükközve keltették a nézőkben megszemélyesítés érzését. Magyarán ahelyett, hogy mi magunk személyesítettük volna meg új hőseinket, a narráció mondta el nekünk, milyen emberi jellemzőt kell látnunk.
Tudva azonban azt, hogy nem mindenki rendelkezik tág természetismerettel, valóban aggódni fog az elárvult oposszumkölyökért, akinek nem maradt senkije. Én a magam részéről inkább azt vártam, hogy mikor jelennek meg azok az ösztönök, amik az embernél szuperképesség szinten mozognának. Még ha így eltérő irányból is, de végül
egy önállósodási, felnőtté válási történet bontakozik ki előttünk.
A kölyök betéved a legveszélyesebb helyre, ahol minden lehet ellenség, majd megtapasztalva, mire is képes, bátrabban lép a kerítésen túl vissza a természetes környezetébe. Az ő története egy túlélőhorror...
...is lehetne, ha valamiért az új rendezés nem butította volna le a horrort.
Az leguán fiókák föld alól kitörése humorosan idézte vissza a zombi filmek sztereotípiáit, de végül ők voltak az üldözők helyett a menekülők. A második hősünk egyrészt menekül a veszélyek elől, amit a fent említett elhagyott laboratórium tartogat számára (ahol hüllő, hüllőnek is farkasa), de vissza is kell találni a testvéreihez. Egységben az erő, főleg az esős évszak miatt lehűlő időjárás mellet, ahol a kicsi, amúgy is hidegvérű szervezet hamar kihűl.
És végül a pók. A pici, tízcentes méretű ugrópók kénytelen elhagyni a fészkét. Az ő témája a testrabló horror, kicsit megspékelve bujkálással. Az ő történeténél éreztem többféle horrorfilm utalást is, ami viszont sokszor gyengén landolt. Habár a rá vadászó gekkó esetében a fiatalabb horrorkedvelőknek a Vaksötét, az idősebbeknek pedig a Jurassic Pakból Alan Grant mondata sejlik vissza:
„Meg... ne... moccanj!”
De a kezdő löketet a parazita darázs adja meg számára, ami az áldozataiba rakja petéit. Miatta kerül távol a pókhálóba pakolt petékben fejlődő utódaitól. A testrabló téma még útja végén tűnik fel újra a gyanúsan nem agresszív hangyánál, amit a hernyógomba (a Last of Us játékok és filmsorozat kedvelőinek írom, igen az a bizonyos cordiceps gomba) irányít. Pókmama szerencséjére ez a fajta hangyákra specializálódott.
A sorozat rejtettebb, lassabban munkálkodó, de azért megemlített negyedik főszereplője pedig maga a dzsungel. A címszereplő félelmetes természet, ami a harmadik rész végére végleg megtöri az ember alkotta építményt, és lassan, de biztosan visszaveszi azt, ami az övé.
Erőt ad annak, aki túl akar élni, utat ad annak, aki vissza akar térni hozzá, és próbatétellel bátorítja, aki fél.
A félelmetes természet továbbra is hozta nekem a Blumhouse produkciók stílusát, de most bele került a stúdió nem horror zsánerű munkásságának nyoma is. És bár az elején úgy tűnhettem, hogy nehezményezem a horror hiányát, mert így egy gyengécske ismeretanyagú természetfilmet kellett megnéznem, szó sincs erről. Számomra épp pozitív volt, hogy nem rém-, hanem tanmesét néztem arról, hogy a természet nem kér, hanem elvesz. Nem ajánl, hanem ad. Nem siet, mert mindig győz. És az új epizódoktól ettől többet nem is kérhettem volna.
Nyitókép: Netflix
Csillag Balázs



