ZSÍR

Félelmetes Természet (Nightmares of Nature) 2025. okt. 6.

Ha egy mozifilmekben jártas olvasót megkérdezek arról, mi jut eszébe a Blumhouse névről, valószínűleg a horror műfaj hol jobb, hol rosszabb, hol celluloidhulladék-értékű filmjei jutnának az eszébe, mint a Parajelenségek, Oculus, Ouja... Kevesebbeknek tán beugrik a Fogtündér, ami már nem horror, vagy a Benji, ami aztán tényleg nem az. Mindenesetre abban megegyeznek a vélemények, hogy több a horror, mint a bármi más.

Na, de olyan, hogy természetfilm?

Akkor nézzük így:
Egyrészt, családi esetek miatt traumatizált, serdülő korú főszereplő egy vihar után elsodródik otthonról és a természetben kell túlélnie. Nincs más lehetősége, csak valahogy átvágni a veszélyes erdőn, miközben saját traumáival, szorongásával is küszködik.
Másrészt egy elsodródott ökörbéka megkockáztatja a nagy utat a nyár kellős közepén, át az erdőn, át minden veszélyen, hogy visszatérjen a tóhoz, ahol született.

Két eltérő történetnek tűnik, pedig csak a narratíva változott, miközben ugyanazt a helyzetet vázoltam fel.

És így csavarint egyet a Blumhouse stúdió a természet rémségein. Mert egy kisállat számára a természet egy rémálom lehet – emberi nőzőpontból.

A háromepizódos sorozat három karakteren keresztül mutatja be, Maya Hawke (magyar hangon Laudon Andrea) narrációjában, milyen az élet, ha az állat nem csúcsragadozó.

Egy egér, akinek már nincs sok hátra a fialásig. Egy mosómedve, akit az opportunizmus hajt, és a fent említett béka, aki nemrég még ebihal volt, s jelenleg a legkisebb a tóban. Mindhárom, valamilyen úton-módon egy lepusztult vadászkunyhóba kerül. Egérmama kényszerből, hiszen az első szállását rosszul választotta meg, így kénytelen volt olyan helyre menekülni, ahová a ragadozó madarak (okkal) nem követik. A fiatal mosómedve ételt keresve surran be és rátalál az éléskamrára. A békát pedig egy esőzés utáni áradás sodorja kényelmes búvóhelyével együtt messze a tó vizétől a vadászkunyhóig.

E háromból csak kettő története köthető közvetlenül a kunyhóhoz, a harmadik szereplőnek csupán egy nagy és kockázatos út kezdőpontja.

Annak ellenére, hogy horrorról van szó, az epizódok elején mindenkit megnyugtatnak, hogy az állatoknak nem esett bajuk, még a drámaibb pontokon se, de a viselkedésük természetes.

Ez a két információ azért, akárhonnan nézzük is, üti egymást, mint Tyson és Holyfield, de elhisszük, csak hogy ne legyen botrány.

A természet szörnyűségei mellett természetesen megjelenik az ember is, akit eléggé rossz fényben mutatnak be, még ha az, amit tesz, valójában nem annyira szokatlan (a hobbijait kivéve, ami két főszereplőnk életét is veszélyezteti).

Az egészet horrorrá valójában az atmoszféra és a narráció teszi, amiben nagy szerepe van a megszemélyesítésnek is, 

ezzel közelebb hozza az állatokat és azok veszteségeit, nehéz helyzeteit a nézőkhöz.

Elmondható tehát, hogy míg a BBC és Attenborough a természet rendjét, annak áldozatait egy normális dologként mutatja be, addig a Blumhouse stúdió ugyanezt szemszögekre szűkítve a horror elemeivel teljesen máshogy tárja elénk, ami nem rossz a zsáner kedvelőinek, még tanulnak is valamit az állatokról, de természetfilmek kedvelői számára, ha nem is offenzív, de kihagyható.

Nyitókép: Netflix