AMMARHA!

Félreismert természet 2025. okt. 14.

Legutóbb arról volt szó, hogy a növényevő nagy eséllyel hamarabb nyársal fel valakit, mint egy ragadozó. Most viszont tisztázzunk valamit az ízeltlábúakról!

Ízeltlábúéknál felnőni nem érdemes. Kivéve, ha három helyett négy pár lába van az adott jószágnak, de róluk később, nekik éppen elég az, hogy erős undorral néz rájuk az emberiség. Vagy bő lében megfőzi őket a tengeri herkentyűs pizzára.

Merthogy az olyan ízeltlábúaknál, ahol a szegmentált test három pár lábon jár-kel és esetleg egy pár szárnyon szállingózik jobbra-balra, a kifejlett egyed életüknek azon fázisa, ahol már mindennek vége. Képzeljük el, hogy évekig el van a természetben, lárva állapotban, táplálkozik, rejtőzködik, senkivel semmi baja nincs. Néha a testvéreit elcsípi egy hangya, befalja egy madár, de ha megússza, csak eszik és növekszik, ha kinövi a régi bőrt, levedli. Ez az az állapot, amivel mi, emberek nem igazán törődünk, csak hagyják békén a kertünket meg a fáinkat.

Aztán történik valami, ami ezeknek a pici lényeknek egy brutális és fájdalmas folyamat lenne, ha volna kifejlett fájdalomérzetük.

Itt van az, amit a lepkéknél a kicsik úgy látnak a mesékben, hogy hernyóka sző maga köré egy gubót, abban pihen egyet, és egy hosszú alvás után lepke lesz belőle. Ez a bebábozódás állapota és már a fogalom is kicsit olyan értelmezést ad, hogy a lárva bele kerül a báb burokba. Itt ugyancsak elő kell szedni a filmes példákat is, mert szóljon akár kicsiknek vagy nagyoknak, lehet sci-fi, horror, fantasy vagy csak egy komédia sorozat, az adott szereplő, személy, áldozat bebábozódási metamorfózisa egy burokba bábozódást jelent.

A valóság viszont majdnem minden, nem arachnid ízeltlábúra nézve teljesen más. Persze nem mondhatjuk, hogy nincs olyan ezek közt, ami valóban sző magának egy „hálózsákot” vagy burkot, amiben bábozódik. A hangya lárvája például kiválaszt egy hálóhoz hasonló anyagot, amivel körbeszövi magát. Ahol viszont ez nincs, ott inkább a kibábozódás fogalma lenne a helyes, hiszen a lárva szó szerint felreped és a báb izegve-mozogva vedli le a mozgékony testet. Ami pedig a „hosszú alvást” illeti, a bábállapotban az adott ízeltlábú, legyen az hangya, méh vagy bogár, ebben az állapotban szó szerint egy stabil testfelépítés nélküli kocsonya. Ami valaha hernyó volt az szó szerint feloldódik egy sejtmasszává, ami utána specializálódik a kitinburokban. És ez a lenyűgöző folyamat az, ami végül megpecsételi az ízeltlábú sorsát. Mert a kifejlett egyed az adott rovar életének utolsó szakasza. 

Pár nap, jó esetben pár hét egy több éves folyamat végén, ahol az új változások ölik meg magát a rovart. 

Az atlaszlepke esetében ez például abban nyilvánul meg, hogy nincs szájszerve. A lepke szó szerint éhen hal. Más esetben a testfelépítés miatt nem éli túl a szaporodást. Lényegében, mintha a kifejlett állapot életképtelen lenne. Ha pedig a hangyaleső metamorfózisát nézzük, akkor maradt volna inkább lárva, mert egy brutális vadászból nem marad más csak egy nyegle szitakötő-utánzat.

Apropó szitakötő. Náluk bizony nincs bábállapot és talán éppen ez az érdekes, mert bár életük nagyobb részét a lárva fázisban töltik el a víz alatt, ahol a legérdekesebb ragadozó rovarnak számítanak a pillanatok alatt kilőhető csáprágóikkal, a lárva sok vedlés után elveszti a víz alatti légzés képességét és a kifejlett egyed levedli a lárva burkot, s ezután is egy sikeres ragadozó marad, ami csak egy áldozattal jár: ő már többet a lábait járásra nem használja, csupán kapaszkodni tud velük. A szitakötőkkel egy nagyon ősi formaterv maradt ránk, s örülhetünk, mert a leletek alapján ennek az ősi rendnek a ránk maradt utódai törpenövésűnek számítanak.

Remélem, ha meg nem is szerettük jobban hatlábú kis barátainkat, legalább valamiféle tiszteletet azért sikerült ébresztenem irántuk. A nyolclábúakra pedig talán valamikor később teszünk kitérőt.