AMMARHA!

Felvidék kompót 2022. okt. 18.

A Felvidék kompót, az, amelyik mindig hátrébb kerül a polcon, de nem bánja, mert elvan, mint a befőtt.

Hogyan is írhatok ilyet, hiszen dübörög a kampány, mindenki harcol az életéért, bocs, az életünkért, hiszen húslevesek illatával és nótaszó hangjával telnek meg a kultúrházak nagytermei. Jobb helyeken figyelnek arra is, hogy a hátsó falnál ne maradjanak égnek álló széklábak az asztalokon, mert az olyan, mintha egy raktárhelyiségben ülnénk az esti műszak vacsoraszünetében. Még jobb helyeken fogasok is vannak, hogy ne kabátban üljenek a szépkorúak a nézőtéren, mint akik vonatra várnak a helyi állomáson, bár személyes tapasztalat, hogy az öregek a végletekig ragaszkodnak a kabátjaikhoz, nem akarják azt leadni a közös fogasra. Lehet, hogy ez csak szimplán élettapasztalat...?

Zajlanak hát a rendezvények, a politikai próbál átjutni a túlsó partra, teszi mindezt kutyaúszással a hínáros vízben, amelyben egyre több inda tekeredik a végtagjaira, de ez lenne a kisebbik baj. 

A nagyobbik az, hogy a saját soraiba keveredett disznók miatt lassan megeszi a korpa nem csak a politikát, hanem a teljes felvidéki magyar közéletet. Ezeknek a „disznóknak” (majd ezt is lehet jelenteni a Szövetség döntőbizottságának!) egyetlen céljuk, van, hogy mielőtt levágja őket a moslékadó gazdájuk, a lehető leghatékonyabban kenjék össze az ólat, az udvart, meg a többi haszonállatot a saját (szellemi) ürülékükkel. Ha ezt megteszik, máris sikeresen elvégezték a rájuk testált feladatot. Nem, nem akarnak ők semmit a felvidéki magyar közösséggel, „disznó” létükre számukra ezek a nőstényemberek nem sokat jelentenek, már csak ezért sem, mert nincsenek velük egy szinten, ugyanis „ezek”, magasabb kategóriában képzelik el önmagukat, s ezt nem egyszer megjelenítik a verbális és képi üzeneteikben, meglehetősen arrogánsan. Lelkük rajta. Hopp, ez nem jó mondat, hiszen, ahhoz lelkük kellene, hogy legyen, amelyik érti és érzi a felvidéki néplélek mindennapi rezdüléseit, de ez a helyzet egyszerűen kizárt az ő esetükben.

Most, hogy szavaimal jól elnáspángoltam ezeket, nézzük meg, hogyan is állunk, mi a többség. Hát köszönjük szépen, elvagyunk magunknak. Még nem érezzük a háború okozta következményeket – és most itt nem az állampolgár napi, megélhetési gondjait értem –, hanem a kisebbségi létünkből adódó élethelyzetünket. Nem érezzük tehát még azt, hogy ha az anyaország esetleg nem támogatja majd olyan bőkezűen a felvidéki magyarságot az elkövetkező időkben, mint tette azt az elmúlt tizenkét évben, amikor vállalkozóink ezrei tudtak traktorokat, szerszámgépeket vásárolni Budapestnek köszönhetően, amikor úgy szórták az egyesületeink a pénzt a fesztiválok zenekaraira, mint Di Caprio a bankót a jachtjáról a Wall Street farkasában… 

Abba, hogy ezeknek a fesztiváloknak mennyire volt magyarnép-nevelői hatása nemzetstratégiai szempontunkból, most inkább ne menjünk bele, van anélkül is elég bajunk.

Köszönjük szépen, elvagyunk hát még egyelőre ezzel a pesti meleg anyatejjel és édeskésen szundikálunk, hiszen a népszámlálást is „megúsztuk” egy gyenge (…) harmincezres csökkenéssel. Itt vagyunk a Kárpát-haza nevű spájzban a polcon, 

fölöttünk Délvidék, Kárpátalja meg Erdély, mi meg egyre lejjebb és hátrébb kerülünk a polcon, jól lezártuk önmagunkat, 

még csak egy kis fals levegő se jut be, hogy elkezdjünk pezsegni, hogy a „vícsko” megfeszülve kidudorodjon, hogy legalább kiderüljön: romlott az egész!

Nem, nem, mi szépen titkoljuk egymásnak is, hogy itt nagy bajok vannak, hogy ezt az egész befőttet ki kell majd önteni a szemétre, mert fogyaszthatatlan. Titkoljuk és ezért nem bánjuk, ha egyre hátrébb kerülünk a polcon, mert annál később derül ki a valós helyzetünk, és így minél tovább élvezhetjük a hamis „édes életünket”.

Gondoljunk csak bele, mégis hogyan is van az, hogy a háborús válság közepén, amikor Kárpátalját egyre jobban alázza meg az ukrán államnak nevezett förmedvény, akkor a Felvidéken a teljes elit kussol (már bocsánat), és 

két öreg palóc harcosnak a végekről kell kezébe venni a tolat, hegyezni a gondolataikat és legalább egy nyílt levelet megfogalmazni, majd arra kérni az embereket, hogy csatlakozzanak a kezdeményezéshez. 

Mégis hol vannak az írók, a költők, a társadalomtudósok, az országosan ismert művészek, közéleti személyiségek, akiket nagyra becsülünk a tevékenységükért.

Mégis miért hallgat itt hosszú évek óta mindenki!? Megvásároltuk egymást és egymás hallgatását!?

Még akkor is hallgat és elvan mindenki, mint a befőtt, amikor Budapest már kendőzetlenül üzen a legfelsőbb szinten is, hogy: ébresztő, Felvidék! Szedjétek már össze magatokat, mert csak az a rendes magyar ember, aki teljesít, nem csak lötyög és tartja a markát, várva a mannát. Tanuljatok már meg úszni, ne csak kapálózzatok!

Pár éve, amikor a Hazajáró csapata nálunk járt, azt találtam mondani a filmbeli megszólalásomban (Számvetés 8. - "Eredj, ha tudsz!" - YouTube ), hogy 

nagy történéseket mindig egy maroknyi csoport vitt véghez a magyar közösségek életében, és ha ez a maroknyi csoport megvan, akkor nincs mitől félnünk. A többiek majd jönnek velünk!

Vagyunk még maroknyian, csak szétszéledve és az a „disznók” nagy szerencséje (egyelőre), hogy még nem terelődtünk össze. Egyelőre.

Ki kell önteni a francba azt a befőttet, megsavanyodott, ehetetlen!

Papp Sándor