A Piros7es az ön hozzájárulását kéri adatainak az alábbi célokra történő felhasználásához

A Piros7es weboldala sütiket használ a weboldal működtetése, használatának megkönnyítése, a weboldalon végzett tevékenység nyomon követése és releváns ajánlatok megjelenítése érdekében. A javasolt beállítások elfogadásával minden sütit engedélyez a legoptimálisabb felhasználói élmény érdekében.

Technikai sütik

Analitikai sütik

Remarketing Facebook

Remarketing Google

Beállítások kezelése Elfogadás
Autumn osz3 7994654830

Filléres felvidéki emlékeink 2022. ápr. 12.

Minden rendes ember házának pincéjében, kazánházában van egy zug, amely látszólag egy nagy rendetlenség, de csak látszólag, mert a vacok gazdája nagyon is átlátja az ott felhalmozott dolgokat, amiket soha nem fog kidobni. Minél idősebb a célszemély, annál többrétegűbb és nagyobb ez a halom. Nem tévesztendő össze a másik „majd jó lesz még valamire” kódnevet viselő förtelmes rendetlen pocrendszerre, mert az legalább nyomokban aktivitást is tartalmaz, onnan el-, illetve odakerülnek dolgok, amelyeknek elévülhetetlen szerepük van egy-egy krízishelyzet megoldásában.

Viszont a „filléres emlékek“ kupac, a kívülállónak haszontalan dolgokat tartalmaz, de ez hatalmas tévedés. A ronggyá nyűtt cipő, nem csak egy kiselejtezett lábbeli a kerti munkához, hiszen az valamikor megjárta az összes magyar rockkoncertet, focimeccset, futott lányok után és rendőrök elől, lépett rá mázsás súllyal ló és ért ellenséges bordát is ha zűrös volt a helyzet. Ott volt amikor tüntetni kellett esőben-szélben és ott volt a meleg kultúrházakban is büszkén tartva gazdája lábait a Himnusz éneklése közben. Fázott hóban és ázott sörben, toporgott félve a vámos előtt a határon, talpában a dugiforinttal és táncolt önfeledten, amikor határokat nyitott a fénylő sötétben. 

Egy cipő, amely mi vagyunk.

Aztán ott vannak a megsárgult újságok, még a komcsi Új Szó, ahogyan szidja a mai napig aktív újságíró a nyugtalanságot szító nyugati ügynököket...hát igen, akkor 89-ben elhittük, hogy mi csináljuk a forradalmat és nem velünk csináltatnak teret a piacaiknak. 

Hogyan magyarázzuk el ezt most egy idemenekült ukránnak, hogy csak eszköz vagytok, egy kártyalap a pakliban, amellyel ha nem lehet a végén takarni, akkor el lesz dobva a többi használhatatlan lap közé.

A régi jegyzetfüzetek, na az maga a történelem. Azokba belemélyedni olyan, mint amikor a féreglyukon keresztül egy jó scifiben időutazik az ember. Görnyedve lapozza az ember és megintcsak keserűen mosolyog...igen 98-ban, amikor megtörtént a nagy pártegyesülés, és ahogyan pillanatok alatt elszállt a legmasszívabb közösség, 

a nemzeti érzésű magyarok álma és terve, mert jöttek a „sztárok“ és vittek mindent. Maguknak.

Meghívók, belépőjegyek, jegyzőkönyvek, kampányanyagok régen elfeledett arcokkal, akik kikoptak, mert elegük lett abból, hogy mindig csak biodíszletek voltak valakik önző terveiben.

Filléres emlékek, amelyek a mi életünk, ezért nem lehetnek értéktelenek. Bródy is megkérdezte abban a bizonyos dalban, hogy mennyit ér az életünk. Tényleg, mennyit ér mindaz, amit több tízezer gyalog beletett ebbe a felvidéki magyar életbe? Érdekli ez még az elitünket? Most megúszták a népszámlálást, a mínusz harmenicezer még belefért, gyorsan el is lett felejtve, csak hát amikor a közvélemény-kutatási eredményeket nézzük, akkor ott bizony visszaköszön a valóság, mert még egyszer sem sikerült megközelíteni a bejutási küszöböt. Hiányoznak, mindenki hiányzik és egyre többen fognak hiányozni.

Talán az egymás szemének kikönyöklése helyett az emberekkel és az őket megtartó emlékeikkel foglalkoznának a Szövetség-Aliancia vezetői, de ez már a mese kategóriája, abban meg már nem hisznek a felvidéki magyarok sem.

Talán a csodában még hisznek, de azt titkolják. Egy édes titok. Az olyan gyermekien szép...