CSAK BÉKESSÉG LEGYEN!

Filléres felvidéki emlékeink 2022. ápr. 12.

Minden rendes ember házának pincéjében, kazánházában van egy zug, amely látszólag egy nagy rendetlenség, de csak látszólag, mert a vacok gazdája nagyon is átlátja az ott felhalmozott dolgokat, amiket soha nem fog kidobni. Minél idősebb a célszemély, annál többrétegűbb és nagyobb ez a halom. Nem tévesztendő össze a másik „majd jó lesz még valamire” kódnevet viselő förtelmes rendetlen pocrendszerre, mert az legalább nyomokban aktivitást is tartalmaz, onnan el-, illetve odakerülnek dolgok, amelyeknek elévülhetetlen szerepük van egy-egy krízishelyzet megoldásában.

Viszont a „filléres emlékek“ kupac, a kívülállónak haszontalan dolgokat tartalmaz, de ez hatalmas tévedés. A ronggyá nyűtt cipő, nem csak egy kiselejtezett lábbeli a kerti munkához, hiszen az valamikor megjárta az összes magyar rockkoncertet, focimeccset, futott lányok után és rendőrök elől, lépett rá mázsás súllyal ló és ért ellenséges bordát is ha zűrös volt a helyzet. Ott volt amikor tüntetni kellett esőben-szélben és ott volt a meleg kultúrházakban is büszkén tartva gazdája lábait a Himnusz éneklése közben. Fázott hóban és ázott sörben, toporgott félve a vámos előtt a határon, talpában a dugiforinttal és táncolt önfeledten, amikor határokat nyitott a fénylő sötétben. 

Egy cipő, amely mi vagyunk.

Aztán ott vannak a megsárgult újságok, még a komcsi Új Szó, ahogyan szidja a mai napig aktív újságíró a nyugtalanságot szító nyugati ügynököket...hát igen, akkor 89-ben elhittük, hogy mi csináljuk a forradalmat és nem velünk csináltatnak teret a piacaiknak. 

Hogyan magyarázzuk el ezt most egy idemenekült ukránnak, hogy csak eszköz vagytok, egy kártyalap a pakliban, amellyel ha nem lehet a végén takarni, akkor el lesz dobva a többi használhatatlan lap közé.

A régi jegyzetfüzetek, na az maga a történelem. Azokba belemélyedni olyan, mint amikor a féreglyukon keresztül egy jó scifiben időutazik az ember. Görnyedve lapozza az ember és megintcsak keserűen mosolyog...igen 98-ban, amikor megtörtént a nagy pártegyesülés, és ahogyan pillanatok alatt elszállt a legmasszívabb közösség, 

a nemzeti érzésű magyarok álma és terve, mert jöttek a „sztárok“ és vittek mindent. Maguknak.

Meghívók, belépőjegyek, jegyzőkönyvek, kampányanyagok régen elfeledett arcokkal, akik kikoptak, mert elegük lett abból, hogy mindig csak biodíszletek voltak valakik önző terveiben.

Filléres emlékek, amelyek a mi életünk, ezért nem lehetnek értéktelenek. Bródy is megkérdezte abban a bizonyos dalban, hogy mennyit ér az életünk. Tényleg, mennyit ér mindaz, amit több tízezer gyalog beletett ebbe a felvidéki magyar életbe? Érdekli ez még az elitünket? Most megúszták a népszámlálást, a mínusz harmenicezer még belefért, gyorsan el is lett felejtve, csak hát amikor a közvélemény-kutatási eredményeket nézzük, akkor ott bizony visszaköszön a valóság, mert még egyszer sem sikerült megközelíteni a bejutási küszöböt. Hiányoznak, mindenki hiányzik és egyre többen fognak hiányozni.

Talán az egymás szemének kikönyöklése helyett az emberekkel és az őket megtartó emlékeikkel foglalkoznának a Szövetség-Aliancia vezetői, de ez már a mese kategóriája, abban meg már nem hisznek a felvidéki magyarok sem.

Talán a csodában még hisznek, de azt titkolják. Egy édes titok. Az olyan gyermekien szép...