LIBERNYÁKULUM

Guardian: növekszik az Európát elborító sötétség 2022. ápr. 5.

Az borítékolható volt, hogy Orbán Viktor és a Fidesz mindent elsöprő győzelme után masszív vergődés következik libernyákéknál. Noha a budapestiek közül sokan már csomagolnak, vagy legalábbis arról posztolnak, belföldön messze nincs akkora tömeghisztéria, mint 2018-ban – ennek elmaradása talán betudható a győzelem letaglózó horderejének is. Külföldön viszont szorgalmasan verik a tamtamot, „Putyin szövetségesének” győzelméről írva. Vannak, aki fullba nyomják a kretént és vannak olyanok is, akik rájöttek, nincs sok értelme.

Míg a Breitbart nem meglepő módon a Fidesz szemszőgéből nézve közelíti meg a témát, addig a The New York Times ragaszkodik a mainstream nyugati narratívához, de legalább az Orbán-Putyinozás mellett más szempontokat is beemel a képletbe, hangvétele relatíve higgadt. A The Guardian rovatvezetőjének azonban elgurult a gyógyszere. Véleménycikke elején máris összefüggést talál a háború szörnyűsége és a Fidesz győzelme közt: 

Erős kezdés, nemde?

Utána következik a megszokott recept: némi Fidesznek lejt a pálya, csipetnyi médiafölény, két evőkanál Putyin szövetségese, nameg az elengedhetetlen hozzávaló: a szavazók befolyásolása a békével meg a gázzal. Természetesen arról is Orbán Viktor tehet, hogy Putyin gratulált neki. 

Ha a Márki-Zay vezette hatpárti magyar ellenzéki koalíció győzött volna, Magyarország az orosz agresszióval szemben szilárd nyugati szövetségessé válik, ahogyan más közép-európai országok, például Lengyelország és a Cseh Köztársaság is.

Az öreg Timothy természetesen nem rest egyik bekezdésével agyoncsapni a másikat:

először leírja, hogy Orbán csak választási trükként használta a háború és béke dichotómiát, aztán meg azt, hogy ha az ellenzék nyer, nekifeszültek volna az oroszoknak.

A „mi lett volna, ha” sirámok folytatódnak:

Egy ellenzéki kormány az európai ügyészséghez is csatlakozott volna, lehetővé téve az uniós pénzek felhasználása során jól dokumentált korrupció üldözését. Kirúgta volna a Nemzetközi Beruházási Bankot, amely az ellenzék szerint szoros kapcsolatban áll a Putyin-rezsimmel. És hozzálátott volna ahhoz a nehéz folyamathoz, hogy Magyarországot ismét egy igazi liberális demokráciává alakítsa.

Kezdjük ott, hogy az ilyesfajta gondolatoknak legfeljebb akkor van létjogosultságuk, ha a győzelem egy hajszálon múlik, nem pedig olyankor, amikor a Timothy által hőn szeretett ellenzéket – jelen formájában talán örökre és – végérvényesen elsöpörte a választói akarat.

Nem a Fidesz döntött április 3-án, kedves Timothy, hanem a magyarok – beleértve azt a 800 000 embert, aki most nem szavazott az ellenzékre.

A sok hülyeség mellett azt azért nem mered leírni, hogy igazából nem is a kormányt akarod te leváltani, hanem a népet. Meggyőződésem, hogy pontosan tudod, mi volt itt 2002 és 2010-közt, mégis fullba nyomod az igazi liberális demokráciázós kreténséget.

Igazi liberális demokrácia. Pontosan tudjuk milyen az, soha többet nem kérünk belőle!

Azt persze Timi is megírja, hogy az ellenzék teljesítménye egy jó nagy rakás szart sem ért, csak finomabban fogalmaz, de azért jó liberálisként hozzáteszi,

akkor is csalt a Fidesz!

Az ellenzék jelentős mulasztásokat követett el. A hat párt nem volt olyan egységes, mint amilyennek lennie kellett volna, és a csúcsjelölt nyilvánvalóan nem tudta meggyőzni a Budapesten kívüli választókat. Összességében az ellenzék valójában szavazatokat vesztett, bár a fővárosban néhány egyéni választókerületben nyert. De semmiképpen sem lehetett tisztességes választás.

Mindenki érti? Igaz, hogy Márki-Zay Péter valószínűleg akkor is elveszti a választást, ha egyedül indul; igaz, hogy amit a hat párt bemutatott az maga az összefogás fogalmának antitézise,

mégis a Fidesz tehet mindenről! Még arról is, hogy az ellenzék, ahol csak lehetőség adódott, maga alatt vágta a fát.

A végére szétesik szegény Timothy is, van még szó teleplakátolt metróállomásokról, gyermekvédelmi népszavazásról és – egyetlen vágyvezérelt elégtételként kilátásba helyezett – jogállamiságosságos EU-s dádáról. Oroszország ellen még keményebb szankciók kellenek, üvölti a vége felé Tim már teli torokból – legalábbis így képzelem, üvölt, mert így legalább a saját belső hangját is elnyomja –,

szankciók, amelyek eddig pontosan 0 konfliktus rendezéséhez bizonyultak elegendőnek a történelem folyamán,

szankciók, amelyek jobban sújtják a szankcionálókat, mint a szankcionáltat. Mint amikor egy zsákutcába torkolló kapcsolatban az egyik fél kijelenti, hogy megöli magát, ha a másik elhagyja. Szankció a köbön!

A véleménycikk zárása is megérne egy misét, de jobb nem kommentálni:

Európának most keményen kell fellépnie mind a külső orosz ellenséggel, mind a belső magyar ellenséggel szemben. De tudja-e és fogja-e egyszerre mindkettőt? Itt van egy másik dilemma, amit ez a sötét, nyomasztó hétvége a mélyen megrendült Európa elé állított.

Különböző módokon lehetne minősítgetni Timothy Garton Asht, a lelki szemem előtt van például, ahogy meghatódott önmagától, amikor visszaolvasta a drámai utolsó sorokat. A helyzet viszont az, hogy nem érdemes. Egyszerűen nem érti, mi történik; halvány lila gőze sincs sem a magyar, sem a szerb, sem az orosz, sem semmilyen más néplélek belső mozgatórugóival kapcsolatban, ami eltér a fősodratú liberális felfogástól.

Ezt talán soha nem értik majd meg a hasonszőrű megmondóemberek, főleg nem a külföldiek. Ahogy azt sem, minden egyes hasonló lejárató cikkel Orbán és a Fidesz malmára hajtják a vizet.

Szóval köszönjük, Timothy! 2026-ban ugyanitt, nagyjából ugyanekkor!

nyitókép: Akos Stiller/Bloomberg