7832

Gubík László: hiszem, hogy megéljük Esterházy boldoggá avatását 2022. márc. 7.

Főtisztelendő Zoltán atya, tisztelt Elnökasszonyok, Elnök urak, kedves Vendégek, tisztelt Ügyvivő úr; kedves prágai magyarok, Esterházys növendékek és Esterházy-tisztelők! 

Jó itt újra együtt, jó itt újra önök között. Mindig jó a márciusi, hólepte Prágában; hiányzott már ez az érzés. Ahogy a rendezvény előtt beszélgettünk a temető kapujában, számolgattam; ha jól számolom, négy év eltelte után állok itt újra, önök között. Bevallom őszintén, nagy hiányzott.

A négy évvel ezelőtti megemlékezésből kettő pillanat maradt meg, ami úgy igazán bevéste magát a retinámba és az emlékezetembe. Az egyik az volt – körülbelül itt a sarkon – Németh Zsolt fordította Jan Janku beszédét Esterházy János unokájának, Roberto Malfattinak és az ő feleségének, akinek könnybe lábadt a szeme, patakzottak a könnyei. Németh Zsolt fordította akkor azt a szöveget, azóta Jan Janku nincs köztünk. A másik élmény örömtelibb volt, ám ugyanolyan megható: amikor elkísért feleségem is, már pocakkal állt itt mellettem; azt hiszem, Kocsis úr mondta neki, hogy ő úgy érzi, fiú lesz. Nos, jelentem, kislány született, de legalább annyira, sőt, még jobban szeretjük, mintha fiú lett volna. 

Gondolkoztam, hogy mit is mondjak önöknek; harmadik szónokként talán nem kéne hosszúra nyújtanom a mondandómat. Mivel harmadik vagyok, három gondolatot hoztam önöknek – három képzeletbeli kalapot veszek most fel, mindegyikben lesz egy gondolat. Az első kalapban a szövetségkötés fontossága, mint a legfontosabb gondolat. 

Ezt vettem most fel. Ugye, itt elhangzott: Szövetség a Közös Célokért, Esterházy szövetség, magyarok szövetsége a világban. Úgy gondolom, hogy ez a fogalom rendkívül fontos, talán túl is mutat önmagán. Mi magyarok szeretünk mindig a Kárpát-medencében gondolkodni, és a Kárpát-medencéről beszélni. Gyakran elfeledkezünk arról, hogy 

vannak szövetségeseink, társaink; vannak véreink a Kárpát-medencén túl is.

És én nagyon örültem Kocsis úr meghívásának, és annak a hírnek is, hogy a prágai Esterházy János Társulás, illetve az Együttélés örökségét – amely a rendszerváltás utáni időszak hozzám legközelebb álló pártja, szerintem a legkomolyabb politikai erő volt –, ennek az örökségét tovább viszik és képviselik, nem csak a Kárpát-medencében, hanem Csehországban is. Szerintem nekünk, kárpát-medencei magyaroknak nagyon fontos, hogy ezeket a szövetségeket megőrizzük, ápoljuk, élettel töltsük meg. Köszönöm önöknek ezt a szövetséget, hogy mind az Együttélés, mind Esterházy János örökségét ápolják, sokszáz kilométerre a Kárpát-medencétől. 

A másik gondolat legyen a jövőépítésé, most felveszem a jövőépítés kalapját. Négy év hosszú idő, sok veszteséget éltünk meg – említettem Jan Jankut –, és mind közösségi szinten, mind mindenki a maga szűk körében, életében a világjárványnak és más tragédiáknak köszönhetően sok veszteséget könyvelhetett el. Ugyanakkor ezekből a veszteségekből erőt kell meríteni, és a jövőépítés szolgálatába állítani őket. 

Én ezt úgy próbálom a magam szerény lehetőségeivel, hogy azokat az értékeket, amelyeket Esterházy János örökül adott nekünk, bemutatom és megtaníttatom a felvidéki fiatalokkal az Esterházy Akadémia növendékeivel, hogy aztán ők vigyék tovább a zászlót, ők vigyék tovább a fáklyát. Ezekből az értékekből mondanék most négyet is, hihetetlenül időtállóak, 

ezek teszik Esterházy örökségét egyfajta kis felvidéki evangéliummá, mert örökérvényűek. 

Az első ilyen a szülőföldhöz való ragaszkodás. Említettem azt, hogy fontos képviselni az értékeinket a Kárpát-medencén kívül is, ugyanakkor legalább annyira fontos az, hogy otthon a szülőföldünket megőrizzük. Ehhez elengedhetetlen, hogy a fiatalok otthon maradjanak és gyarapítsák a felvidéki és más magyar közösségeket. Ha valaki ezt saját vérével megpecsételve megtestesítette, az életét adva azért, hogy a szülőföldjén maradhasson, amikor háromszor is választhatta volna a könnyebbik utat és a menekülést, az pont Esterházy János. Tehát a szülőföld szeretete és az ahhoz való ragaszkodás az első rendkívül időtálló parancs.

A második a család gondolata, és nem feltétlenül mint szűk közösségre értendő, mert annak a fontosságát talán felesleges is hangsúlyozni. A nagyobb családra, a felvidéki magyar családra, az egyetemes magyar nemzetre, illetve a keresztény közösségre. Ha úgy tekintünk az emberekre, mint felebarátainkra, ahogy azt a Legnagyobb is hagyta nekünk örökül – és Esterházy is így tekintett a felvidéki magyar közösségre és az egyetemes magyar nemzetre –, akkor jobbá tudjuk tenni a szülőföldünket és környezetünket. 

Tehát családtagként kell viszonyulnunk egymáshoz, ez a család parancsa. 

A harmadik a kereszténységé, a keresztény értékek képviseletéé. Esterházy mindig hangoztatta, úgy képviselte a keresztényszociális gondolatot, hogy az ne a négy fal között maradjon, vigyük ki a közösségbe. Képviseljük azt akár a politikában, akár a közéletben – nincs mit szégyellni, a legnagyobb tanítás, legfontosabb üzenet a miénk: a kereszténységet és a keresztényszociális gondolatot képviselnünk kell a mindennapokban is. Ő ezt politikusként tette, szerintem ezt az örökséget is tovább kell vinnünk.

Végezetül a negyedik parancs: az egymásrautaltság. A közép-európai nemzetek együttműködése, ha úgy tetszik, a visegrádi gondolat parancsa. Ha azt nézzük, milyen a politikai helyzet Európában, gyakorlatilag ugyanazt kapjuk, kicsit más kontextusban, mint amit Esterházy megélt. Ott is nyugatról fenyegetett egy elnyomó diktatúra, a nácizmus, keletről fenyegetett egy elnyomó diktatúra a kommunizmus. 

Most lényegében ugyanezt kapjuk: nyugatról egy szekuláris, Istent elhagyó világ, keletről pedig egy agresszor – és most nem is a mindennapokra gondolok, hanem elsősorban a Közel-Keletről és az iszlám világ felől érkező agresszív kultúrára. 

Egyetlen egy esélyünk maradt a kettő között, ha felvállaljuk a keresztet és valljuk azt, amit Esterházy János is vallott, hogy

a mi jelünk a kereszt, 

és ha nem hagyjuk, hogy kijátsszanak minket egymás ellen, hanem tudatosítjuk, a visegrádi nemzetek egymásra vannak utalva: csak együtt és egymással tudunk erős köteléket és általa erős Európát építeni.

Jöjjön a harmadik kalap, a boldogságé. A boldogság gondolatát nem a szó emberi, hétköznapi értelmében értem most, hanem a szó isteni, egyházi, magasztosabb jelentésére gondolok. Említettem, hogy négy év alatt sok minden történt, a legfontosabbat már ki is emelték, elindult annak az embernek a boldoggá avatása, aki előtt most fejethajtunk és tisztelgünk. Számos eseményt fel lehetne sorolni, 120-adik évforduló, Csókay András világhírű idegsebész tanuságtétele, Vidnyánszky Attila színházigazgató tanuságtétele, a balassagyarmati börtön rabjai Esterházy János börtönőrei által megihletett színdarabot rendeztek a börtönben Esterházy János emlékére – még számos eseményt említhetnék, ebből látszik, hogy mozgásban van az ügy. 

Van egy olyan pártfogónk odafönt, aki vigyáz ránk, nekünk pedig idelent az a kötelességünk, hogy elérjük, méltó helyre kerüljön mind a történelem polcain, mind a saját nemzetünk szemében, hétköznapjaiban. 

Ez boldoggá avatásában, később szentté avatásában csúcsosodhat ki. A tavalyi év szeptemberében Alsóbodokon, a zarándokmisén Ján Orosch érsekatya celebrálta a szentmisét. A szentbeszédet hallgatva – hívő katolikus vagyok, hiszem azt, hogy Esterházy Jánost boldoggá avatják, de miután a nagyszombati érsek azt mondta, hogy Esterházy szentéletű ember volt –, ott szeptemberben 

azt is elhittem, hogy még meg is élem a boldoggá avatást. Ezt kívánom mindannyiunknak, hogy ez megtörténjen! 

Ugyanakkor, Alsóbodokot kiemelve, Prágát nem feledve: jó, hogy hazahozták Esterházyt, jó, hogy eltemették a zoboralji szülőföldben, jó, hogy van egy zarándokközpontja Alsóbodokon Esterházynak, de ne feledkezzünk meg, hogy 

egy része mindig itt van Prágában, és nekünk, felvidékieknek és a mindenfelé élő magyaroknak kötelező idejönni márciusban, együtt fejet hajtani a legnagyobb felvidéki előtt. 

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak!

fotók: P7/Morva Mátyás