POSTALÁDA

Gubíknak ugyanaz a dilemmája, mint Orbánnak, csak más síkon 2026. jan. 21.

Csonka Ákos írása a Felvidék.ma oldalán jelent meg. 

Érdemes elgondolkodni az érvein, a logikai rendszerén.

Múltkor értekeztem róla, hogy faramuci kutyaszorítóban van ismét – ismét? mindig! – a felvidéki magyar politikum azzal, hogy a szlovák politikai hamburgerben mi vagyunk a húspogácsa (vagy a saláta). Gubík László, a Magyar Szövetség elnöke határozottan és erős kézzel próbálja középen tartani a magyarként egyedül maradt párt kormányrúdját, nem elhajolva és behódolva egyik oldalnak sem.

Kapja is érte a kritikát, hogy miért nincs markánsabb véleménye egyes dolgokról. Pedig már hogyne lenne! Számtalanszor elmondta, hogy ő maga a nemzetileg elkötelezett, keresztény-konzervatív értékrendet képviseli, de hasonlóan a közösségünknek csak a hozzávetőleg fele osztozik ezen értékrenddel.

Amint arra egy széleskörű, reprezentatív felmérés is rámutatott, a felvidéki magyarság nagyjából fele-fele arányban ért egyet a kormánnyal és az ellenzékkel. Ha tehát az egyetlen felvidéki magyar párt lándzsát törne egyik vagy másik oldalon, akkor kapásból elveszítené a szavazóbázisa felének a szimpátiáját.

Így marad a harmadik-, középutas irány, az ügyek mentén partner- és szövetséges keresés. Nem kiszolgáltatva valakinek, hanem a saját utat járva, Dél-Szlovákia, a felvidéki magyarság és valamennyi nemzeti közösség (kisebbség) érdekeit érvényesíteni.

Ahogy azt teszi Orbán Viktor is Magyarország esetében egy-két ’levellel’ magasabb szinten. Csak éppen a magyar miniszterelnök egy USA-Kína-Oroszország(+Brüsszel) globál szendvicsben próbálja kimaxolni egy közép-európai 10 milliós ország, 15 milliós nemzetének érdekeit. Ám a dilemmák hasonlóak, amikkel itt a Felvidéken kell szembenéznünk. Megfelelő távolságban és megfelelő közelségben, valamint viszonyban maradni valamennyi releváns szereplővel.

Egy ilyen helyzetben a leghálátlanabb szerep mindig a középen állóé. Aki nem ordít, azt sokan süketnek nézik, aki nem csapkod, azt gyengének. Pedig a közép nem a határozatlanság terepe – lásd Svájc példáját -, hanem a felelősségteljességé.

A párhuzam első hallásra lehet kissé meredek, de korántsem elrugaszkodott a valóságtól. Ugyanis, ahogy mi itt Szlovákia déli részén csapdahelyzetben kell, hogy bölcsen túléljünk, úgy a mindenkori Magyarország is évszázadok óta ezekkel a dilemmákkal küzd geopolitikai konstellációban. Miért? Mert Árpád apánkék elcsábultak a mézzel-tejjel folyó tündérkert idilljének itt, a Kárpátok ölelésében. Akkor ugyanis még nem tudhatták – bár Svätoplukék kempeléséből lehetett volna sejteni -, hogy nem is sokkal később a mesés vidék lesz a kulturális világ határmezsgyéje nyugat és kelet között.

Bár Szent István besorolt nyugatra, a befolyásoló tényezők attól még nem szűntek meg létezni körülöttünk, s korokról korokra dilemmák és kihívások elé állítja az itt élőket.

Így marad a taktikázás, a leleményesség, alkalmanként a nem veszélytelen hintapolitika. Ha belül törünk lándzsát, az ugyanis mindig saját csontunkon csattan. Ezért minden hangos radikalizmus, minden „mondjuk ki végre” típusú önkielégítés valójában a közösségi érdek ellen dolgozik – még ha pillanatnyi illúziótapsot is hoz a szociális platformokon.

A 20. században ezekbe az indokolatltan vakmerő manőverekbe kis híján bele is rokkant a magyarság és ráment az ország kétharmada. Jó lenne tovább nem fogyatkozni, sem országos, sem felvidéki regionális szinten…

Innen nézve Orbán és Gubík helyzete egyáltalán nem irigylésre méltó, hanem klasszikusan közép-európai. Nem délibáb hősnek kell lennie, hanem kormányosnak: olyannak, aki tisztában van vele, hogy nem ő választja a hullámokat, csak azt, hogyan fut ki köztük a hajójával. És ez a tudás – bár kevéssé látványos – történelmileg mindig többet ért, mint a mutatványos, de végzetes hullámlovaglás.

Csonka Ákos/Felvidék.ma