LESZ, LESZ, LESZ

Haza a magasban 2025. jún. 4.

A Magyar Golgotán, ott feszül a keresztfán mindenünk mi volt. S mi lett? Krasznahorka üszke, s várára büszke Gömör, a parajdi sóbányánk víz alatt, s bár elfut a víz, de csak a kő marad. A kő marad? Vagy kő se marad. A Munkácsi vár, s alatta széttörve, zúzva a büszke turulmadár, s hirdeti a háború poklában is noha, hogy nem, nem, soha!

A Trianon óta eltelt több mint száz év bebizonyította, hogy nincs nagy hajlandóság a sorsunk jobbá tételére. Nem volt a Csehszlovák Köztársaság idején, és nincs most sem.

A felvidéki magyarság több, mint százéves története soha nem a kényelmes, gondtalan, csapásoktól mentes életről szólt. A több, mint száz évnyi meghurcolt, magunkban hordozott magányunk alatt téptek, rugdostak, ki- és áttelepítettek, kopaszra nyírtak, csorbították az anyanyelvünkhöz, iskoláinkhoz, kultúránkhoz való jogunkat. 

De a gyökereink, melyet ezer esztendő növesztett a szülőföld talajába, erősnek bizonyultak. Kitéphetetlennek.

És nem azoknál bizonyultak a legerősebbnek, akik viszonylag jólétben élhettek. Nem. Hanem a legszegényebbeknél, akik naponta szembesültek azzal, hogy a sors a kereszteket nem véletlenül rakja az ember vállára. 

A mai modern világunkban, ahol megnyíltak előttünk és gyermekeink, unokáink előtt is a határok, nagyon sokan fogták a tarisznyájukat, és csendben odébbálltak, itt hagyták a szülőföldet, az ősi családi fészket, amit vérrel, verejtékkel a semmiből épített édesapa édesanyával, vagy a nagyszülők, és dobbantottak a jólét, a viszonylag gondtalan élet felé, itt hagyva az állandó harcot, küzdelmeket, problémákat. 

A szülőföld pedig lassan kiürül, elnéptelenedik. A házakat benövi a vadszőlő, a gaz, majd az enyészeté lesz. 

A jólét reménye és kecsegtető bája nem oldotta meg a száz év magányunkat, csak még magányosabbak lettünk, és már sokkal kevesebben is vagyunk a megmaradás napi küzdelmeihez. 

Nem segített a szülőföld megtartásában a jó tíz évvel ezelőtt történt felvidéki magyar politikai érdekképviseletnek a ketté, majd még többfelé szakadása sem. 

Az önjelölt hazaárulók és szlovmagy eszmék hirdetői, akik szerint nem kell a feszültséget szítani (ami annyit jelent, hogy kussoljunk csendben, és érjük be az asztalról számunkra lehullajtott morzsákkal), mert a lassú önfeladás szabaddá tesz.

Legalább is ahhoz minden bizonnyal, hogy szabadon elárulhassuk és kiszolgáltathassuk, megtűrtté zülleszthessük a közösségünket, az anyanyelvünket, a kultúránkat, az intézményeinket némi aprópénzért és hatalomért cserébe. 

És amire lakat került, éppen az ilyen dilettáns döntések és meghunyászkodások miatt, arról a lakat már soha többé nem került le. Az enyészeté lett, mint ahogyan mi is azé leszünk, ha nem figyelünk oda, és hagyjuk, hogy a senkik csendes, hitvány, megalkuvó forradalma a fejünkre nőjön. 

Nagyanyám, aki 1907-ben született, úgy lett hat különböző ország polgára, hogy ki sem mozdult a házából. Öt generáció óta várjuk, hogy jobb legyen a sorsunk. 

Egy paptól egyszer azt kérdezte egy hívő:  Atyám, sokat kell még várnunk arra, hogy nekünk jobb legyen? Az atya azt felelte: ha csak várni fogtok, akkor sokat.

Cselekvő mindennapok kellenek ahhoz, hogy az életünk, a sorsunk jobbra forduljon. A nagy dolgok mindig a kis dolgokkal kezdődnek, mint ahogyan az leghosszabb út is az első lépéssel. Tartsunk önvizsgálatot az előre lépéshez mindnyájan.

Mint közösség elbuktunk, mert nem tudtuk erélyesen és következetesen megvédeni önmagunkat, határozottan kiállni a jogainkért: Komáromi nagygyűlés, Agócs Béla, Malina Hedvig, dunaszerdahelyi szurkolóverés. Azért nem vesznek bennünket komolyan, mert látják, hogy határozatlanok vagyunk sorsdöntő eseményeknél. 

Sajnos a közösségünk jelenlegi morális állapota és elkötelezettsége a gyors változást a közeljövőben sem vetíti előre, de ettől függetlenül törekednünk kell rá. Meg kell találnunk azokat a problémákat, amely az embereket,a mikrotársadalmunkat érintik, és javítanunk kell rajta. Emberi módon. Mit is tettünk mi a csendes várakozás megnyugtató, békés magányán és siránkozásain kívül ezért az elmúlt harminc évben? Utcára vonultunk, netán utakat zártunk le, kivonultunk-e a parlamenti ülésről, amikor még ott voltunk, bojkottáltunk-e valami fontosat, ami nagyot szólt? Magyarán, leszakadt egy gombunk is akár ebben a harcban? Nem. 

Az állampolgársági törvény kapcsán megszerveztük-e, hogy vegye fel azt kétszázezer felvidéki magyar, és próbálják elvenni ennyi embernek a szlovák állampolgárságát? Nem. 

Ha továbbra is a kicsinyes, öncélú, nem az embereket szolgáló, egymás elleni bozótharcot választjuk a valódi, alázatos politikai párbeszéd helyett, nem fogunk tudni előre lépni, és végleg széthullunk. És nem lesz több lehetőségünk. Ne reménykedjünk.

A normális emberi értékek támadás alatt vannak a világon. Azt mondják a nagyon nagy liberálisok, akik a világot is irányítják, hogy szégyellnünk kell magunkat, mert fehérnek születtünk, mintha bárki is tehetne arról, milyen bőrszínnel született.

Rasszisták és fasiszták vagyunk, mert nem térdepelünk le egy drogos bűnöző halálának emlékére, miközben Európában százak esnek áldozatul értelmetlen erőszaknak, idegen kultúrájú és vallású bevándorlók keze által.

Szobrot emelnek Nyugaton annak a Leninnek, aki milliók haláláért felelős, keresztény templomokat rombolnak le bevásárlóközpontok építési területének, papokat gyilkolnak, és mi némák vagyunk. Úgy teszünk, mintha ez minket nem érintene. Tényleg? II. János Pál pápa mondta, hogy a Krisztussal való kapcsolatától megfosztott világ előbb vagy utóbb az ember ellen fordul. Ezt bizonyítja a történelem, napjaink történelme is. 

Ahol elvetik Istent, ott elvetik az embert is. 

Az elért jóléti társadalmaink lassan elfordulnak az örök igazságoktól, azoktól az alapelvektől, melyeket egykoron kőbe vésve kaptunk meg, és helyette egy virtuális világot, anyagi javakat megjelenítő és előnybe részesítő értéktelenséget és embertelenséget erőltetnek ránk, mely nemcsak a józan ésszel megy szembe, de pusztulásba is taszítja a jövőnket. 

Minden politikai és társadalmi elemzés ellenére azonban nem gazdasági válság van a világban, hanem emberi. Emberként mondunk csődöt, amikor hallgatunk, némák vagyunk, mikor szólnunk kellene, amikor meghunyászkodunk, ha igazságtalanságot látunk, amikor tétlenek maradunk, ha cselekednünk kellene, amikor a könnyebbik utat választjuk a kényelmünk miatt, pedig látjuk, hogy az nem vezet sehová. 

Atomjaira hullott társadalmunk sem találja önmagát, mert bizalmi és hitelességi válságban van. Nemcsak templomaink üresednek ki lassan, fokozatosan, de a lelkünk is, melyből kiveszik a hit, a közösségi szolgálat alázata, a hazaszeretet és az áldozatvállalás, mely nélkül egy elszakított közösség nem maradhat fenn hosszú távon.

Napjaink divatja a szivárványszínű zászlók kitétele a profilképeinkre meg a baloldali liberálisok által uralt hivatalokra. Utcai felvonulások erőltetése egy beteg, deviáns nemi identitású kisebbség támogatására, mely már európai alapérték lett.

Lassan minden összecsuklik az Európai Bizottságban, legalább úgy, mint a székely lova. Édesapám, csuklik a ló. Adjál neki vizet. Nem úgy, hanem össze! 

Ma Európa jövőjét azok a Nyugat által évtizedekig megvetett kelet-közép-európai államok jelentik, akik a legszegényebbek, legkiszolgáltatottabbak és akik munkája nélkül a nyugat-európai kényelmi életmód ma összeomlana.

Nem hiszen, hogy számunkra, gyermekeink számára a mai Nyugat példa lehetne. Az az erkölcsi szenny, az a képmutatás, az a kettős mérce, az a szakmaiatlansággal párosuló, kioktató pökhendiség és a kettős mérce elve, ami Nyugatról felénk ömlik, az a kultúránk, a hitünk, a létformánk teljes megsemmisítése felé taszít minket. Ha ez valakinek példa, akkor fogja magát, és menjen ki élni a szeretet földjére. A pénz nem minden. Van, amit nem lehet megfizetni, és erre is ideje rájönnünk.

De mielőtt belemennénk a bolygó, ezen belül Európa megmentésébe és a világbéke megteremtésének lehetőségébe, nézzük szét itthon, mit is várnak el tőlünk az emberek, és mi mit várunk el önmagunktól? Hitelességet, őszinteséget, határozottságot, és az igazság melletti kiállást, szolidaritást az átlagemberek mindennapjaival. 

Ha minden kényelmetlen, sajátos kisebbségi sorsunkból fakadó nemzeti és politikai témát kerülni akarunk az egymással való együttműködésünk során, úgy járunk, mint a székely a kofferárussal a vasútállomáson. Vegyen kend koffert, mondja az árus a vonatra várakozó székelynek. Oszt minek vóna az nekem – mondja a székely. Hát bérakhatná bele kend a kalapját, a ruháit, a cipőjét. Oszt itt üljek meztelen? – hangzik a válasz. 

Igen, ha nem vállaljuk fel a szlovák társadalom által elutasított kisebbségi témákat, politikai meztelenségre leszünk ítélve a saját választóink előtt.

A sorsunk sokszor idegen hatalmak kezében van, de a jellemünk mindig a magunkéban. Egyéni mindenki felelőssége! 

A Magyarország határain kívül élő magyarság nélkül nincs nemzet, és nemzet nélkül nincs haza. 

Nekem a nagyszüleimtől az unokámig nem adott a sors hazát, csak szülőföldet. Az én hazám ott van, Mária országaként, a magasban és mélyen a szívemben. Őrzöm míg élek, és így, erre neveltem gyermekeimet is. Őrizzük meg ezt a szellemi hazát magunknak, a jelennek és a jövőnek. Tisztán, olyannak, mint ahogyan azt őseink több mint ezer éven át tették harccal, munkával, hittel. 

Én a térdre magyar politikája helyett mindig is a ,,talpra magyart” fogom képviselni!

Végezetül álljanak itt Esterházy János, felvidéki mártírpolitikus örök érvényű szavai, aki nemcsak életében, de halálában is szolgálja ezt a nemzetrészt: „Csak az a nemzet érdemes jobb sorsra és örök életre, amely meg tudja becsülni nagyjait, és amelynek mindig szem előtt lebeg azok példát adó munkássága.” Isten áldjon mindnyájunkat ahhoz, hogy ezt megértsük, és felnőjünk ehhez a nagy feladathoz!