ZSÍR

Hét eleji láz: Uriah Heep - Easy Livin' 2026. okt. 27.

Kevés zenekar mondhatja el magáról, hogy akkor kezdett el hard rockot játszani, amikor a műfajnak még neve is alig volt, majd több mint fél évszázaddal később még mindig új lemezekkel és világturnékkal állt színpadra. A Uriah Heep ilyen zenekar. A brit hard rock egyik alapcsapata október 28-án, szerdán a budapesti Barba Negrában lép fel a The Magician’s Farewell (búcsú)turné keretében. A búcsú elsősorban a hosszú, világkörüli utaknak szól, de a magyar közönség számára könnyen lehet, hogy tényleg ez lesz az utolsó alkalom, amikor színpadon láthatja a legendás a zenekart.

A Uriah Heep története a hatvanas évek végén kezdődött. Mick Box gitáros és David Byron énekes már a The Stalkersban, majd a Spice nevű zenekarban játszott együtt. A formációhoz később csatlakozott a multiinstrumentalista, dalszerző és billentyűs Ken Hensley, és 1969 végén–1970 elején megszületett a Uriah Heep. A nevet Charles Dickens David Copperfield című regényének híresen képmutató és ellenszenves figurájától, Uriah Heeptől kölcsönözték.

Az első album, a ...Very ’Eavy ...Very ’Umble 1970 júniusában jelent meg. Már ezen hallható volt mindaz, ami később a zenekar védjegyévé vált: Mick Box wah-wah-val megtámogatott gitárjátéka, a Hammond-orgona, a kemény riffek, a progresszív kitérők és mindenekelőtt a többszólamú vokálok. A nyitódal, a Gypsy ma is a zenekar egyik legismertebb tétele. A korabeli kritika egy része azonban nem volt különösebben kegyes hozzájuk, már akkoriban is a szegény ember Deep Purple-jének nevezték – a Uriah Heep azonban több mint ötven éven át bizonyíthatta, hogy a korai fanyalgóknak nem volt igazuk.

Már 1971-ben két további album következett. A Salisbury sokkal progresszívebb irányba vitte a zenekart, és ezen jelent meg Ken Hensley egyik legismertebb szerzeménye, a Lady in Black. A dal érdekessége, hogy hazájában nem lett klasszikus értelemben vett nagy sláger, Közép-Európában azonban óriási kultusza alakult ki, különösen Németországban, de mifelénk is sokan felkapják a fejüket, ha véletlenül megszólal a dal a rádióban.

Ugyanabban az évben érkezett a Look at Yourself, amelyen már egy sokkal határozottabb, felismerhető Uriah Heep szólt. A címadó dal mellett innen származik a közel tízperces July Morning is. Az orgonával lassan építkező, majd monumentális hard rockba forduló szerzemény mára ugyanúgy a zenekar névjegyévé vált, mint a Lady in Black.

A zenekar történetének talán legfontosabb fordulópontja 1971 végén és 1972 elején érkezett. A dobok mögé Lee Kerslake, basszusgitárosként pedig az új-zélandi Gary Thain került. Mick Box, David Byron, Ken Hensley, Kerslake és Thain alkotta azt a felállást, amelyet ma klasszikus Uriah Heepként tart számon a rocktörténet.

Az új felállás rögtön egy definitív erődemonstrációval intított, melynek eredménye az 1972-es Demons and Wizards lett.

Ha valaki mindössze egyetlen Uriah Heep-lemezt akar meghallgatni élete során, hogy megértse a zenekar jelentőségét, mindenképp a Demons and Wizardsszal tenyen próbát! A fantasyvilágot idéző Roger Dean-borító, Ken Hensley dalai, Byron jellegzetes éneke és a zenekar egyszerre súlyos, dallamos és progresszív hangzása tökéletes pillanatban rögzítette a zenekar esszenciáját! Az album Nagy-Britanniában a 20., az Egyesült Államok Billboard 200 listáján pedig a 23. helyig jutott.

Rajta volt a The Wizard, és mindenekelőtt az Easy Livin’. Utóbbi lett a Uriah Heep legnagyobb amerikai kislemezsikere: 1972-ben a Billboard Hot 100 39. helyéig jutott, és máig ez a zenekar legismertebb gyors, tömör hard rock dala.

Az Easy Livin’ fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni, hiszen sokan a Lady In Black mellett ezzel a dallal azonosítják a Uriah Heepet.

Még ugyanabban az évben megjelent a The Magician’s Birthday, olyan dalokkal, mint a Sunrise, a Sweet Lorraine vagy a nyolcperces címadó kompozíció. A két 1972-es lemez együtt tette a Uriah Heepet nemzetközi sztárrá. Innen ered a mostani búcsúturné neve is: The Magician’s Farewell tudatos utalás a zenekar egyik legfontosabb korszakára.

1973-ban következett a Sweet Freedom, rajta a koncerteken azóta is rendszeresen előkerülő Stealin’ című dallal. A Uriah Heep ekkor már óriási koncerthelyszíneket töltött meg, Európában és az Egyesült Államokban egyaránt jelentős közönséget szerzett. A zenekar saját életrajza szerint a Demons and Wizards, a The Magician’s Birthday és a Sweet Freedom egyaránt amerikai aranylemez lett.

A zenekar tempója őrületes volt, mondhatjuk, hogy kreativitásuk csúcsán álltak. 1974-ben jött a Wonderworld, 1975-ben pedig a Return to Fantasy. Utóbbi a zenekar legsikeresebb brit stúdióalbuma lett: a hivatalos albumlistán a 7. helyig jutott, és ezzel a Uriah Heep egyetlen brit Top 10-es albuma.

A sikerek mögött azonban egyre gyűltek a problémák a háttérben. Gary Thain 1975-ben távozott a zenekarból, és még ugyanabban az évben, mindössze 27 éves korában meghalt. Helyére egy rövid időre John Wetton érkezett, aki később az Asia frontembereként lett világhírű.

David Byron helyzete is egyre tarthatatlanabbá vált. 

A kivételes hangú frontember súlyos alkoholproblémái a koncertekre és a zenekaron belüli kapcsolatokra is hatással voltak.

Az 1976-os High and Mighty után társai megváltak tőle. Byron később megpróbálta újraépíteni pályáját, de 1985-ben, 38 évesen meghalt.

Ezzel a klasszikus Uriah Heep-korszak gyakorlatilag véget ért.

Byron helyére a német Lucifer’s Friendből ismert John Lawton került. Vele három stúdióalbum készült: a Firefly és az Innocent Victim 1977-ben, majd a Fallen Angel 1978-ban. Ez már kevésbé progresszív, jóval közérthetőbb Uriah Heep volt. E korszak egyik legismertebb dala a Free Me, amely különösen a kontinensen vált népszerűvé.

Lawton 1979-ben távozott, majd John Sloman érkezett a mikrofonhoz. Az 1980-as Conquest azonban egy nehéz korszak végét jelentette. Nem sokkal később a hetvenes évek zenei motorja, Ken Hensley is kiszállt. Egy pillanatra úgy tűnt, a Uriah Heep története itt véget ér. Hivatalosan 1981-ben oszlott fel a zenekar. 

Mick Box azonban nem engedte el a jól bejáratott nevet.1982-ben szinte teljesen új zenekart épített maga köré. 

Visszatért Lee Kerslake dobos, az énekesi posztra Peter Goalby, basszusgitárra Bob Daisley, billentyűkre pedig John Sinclair került.

Az Abominog meglepően erős visszatérés lett. A hangzás modernebb, keményebb és sokkal inkább a nyolcvanas évekhez igazodó volt. Olyan dalok kerültek rá, mint a Too Scared to Run, az On the Rebound és a That’s the Way That It Is. A lemez Nagy-Britanniában a 34. helyig jutott, vagyis a zenekar ismét visszakerült a brit albumlista élmezőnyéhez.

És ennek a korszaknak külön magyar jelentősége is van. 1982. szeptember 6-án és 7-én a Uriah Heep két koncertet adott a budapesti Kisstadionban. 

A vasfüggöny mögött egy nyugati hard rock zenekar fellépése akkor még egészen más jelentőséggel bírt, mint ma. Az Abominog turné koncertjein már együtt szóltak az új számok és a régi klasszikusok: a Gypsy, a July Morning, a The Wizard, az Easy Livin’ és a Look at Yourself.

A Goalby-korszakot a Head First 1983-ban, majd az Equator 1985-ben folytatta, de a nyolcvanas évek közepére ismét átalakult a zenekar.

1986-ban két olyan zenész érkezett, akik végül sokkal hosszabb ideig maradtak a Uriah Heepben, mint a klasszikus korszak legtöbb tagja: a kanadai Bernie Shaw énekes és Phil Lanzon billentyűs.

A Box–Shaw–Lanzon–Kerslake–Trevor Bolder felállás ezt követően több mint húsz éven keresztül lényegében változatlan maradt. 

1987 decemberében a Uriah Heep tíz koncertet adott a moszkvai Olimpiai Stadionban, összesen mintegy 180 ezer néző előtt.

Gyakran úgy emlegetik őket, mint az első nyugati zenekart, amely fellépett a Szovjetunióban, ez azonban így túlzás: korábban más nyugati előadók – például Elton John – is koncerteztek ott. A Uriah Heep viszont az első nyugati hard rock zenekarok egyikeként, illetve az első ilyen nagyszabású meghívott hard rock produkcióként tört át ezen a falon. A fellépéseknek a glasznoszty és peresztrojka időszakában jelentős kulturális és szimbolikus jelentőségük volt. A történetnek ráadásul magyar szála is van: a moszkvai fellépések létrejöttében Hegedűs László magyar koncertszervező is fontos szerepet játszott.

A korszakot az 1989-es Raging Silence örökítette meg stúdiólemezen, és ezzel kezdetét vette a Uriah Heep modernkori története.

A Uriah Heep egyik legnagyobb teljesítménye, hogy nem vált kizárólag hetvenes évekbeli dalait turnéztató nosztalgiazenekarrá. A kilencvenes évekből különösen az 1995-ös Sea of Light, majd az 1998-as Sonic Origami érdemel említést. Ezt követően ugyan hosszú stúdiószünet következett, de a koncertezés nem állt le.

2008-ban, tíz évvel a Sonic Origami után jelent meg a Wake the Sleeper, amely meglepően súlyos és energikus anyag lett. Ezt követte az Into the Wild 2011-ben, az Outsider 2014-ben és a Living the Dream 2018-ban.

Közben a zenekarnak újabb veszteségekkel kellett szembenéznie. Trevor Bolder basszusgitáros 2013-ban halt meg, helyét Dave Rimmer vette át. Lee Kerslake egészségi okok miatt már korábban visszavonult, az új dobos Russell Gilbrook lett. Kerslake 2020 szeptemberében, Ken Hensley pedig alig másfél hónappal később, novemberben halt meg.

Így alakult ki a jelenlegi ötös:

Mick Box – gitár
Bernie Shaw – ének
Phil Lanzon – billentyűs hangszerek
Dave Rimmer – basszusgitár
Russell Gilbrook – dob.

És még 2023-ban is készült új Uriah Heep-lemez.

A Chaos & Colour a zenekar 25. stúdióalbuma, rajta többek között a Save Me Tonight és a Hurricane című dalokkal. A lemez Nagy-Britanniában bekerült a hivatalos albumlistára, és a brit fizikai albumeladási listán a negyedik helyig jutott.

A zenekar saját adatai szerint pályafutása során világszerte körülbelül 40 millió lemezt adott el.

Ennél azonban talán fontosabb, hogy több mint fél évszázad után a repertoár nem kizárólag a hetvenes évek slágereiből áll. A jelenlegi búcsúturné műsorába is rendszeresen bekerül a 2018-as Grazed by Heaven, valamint a Chaos & Colour két dala, a Save Me Tonight és a Hurricane.

A budapesti programot természetesen csak a koncert után lehet biztosan tudni, de az október 26-i luxemburgi fellépés egést jó támpontot adhat

Ott a Uriah Heep a Grazed by Heaven és a Save Me Tonight kettősével kezdett, majd olyan dalok következtek, mint a Shadows of Grief, a Stealin’, a Hurricane, a The Wizard, a Sweet Lorraine, a The Magician’s Birthday, a Gypsy, a July Morning és a Lady in Black. A ráadásban a Sunrise és – mi más – az Easy Livin’ zárta az estét.

Ha a budapesti koncert is ezt a műsort követi, az tulajdonképpen egy másfél órás keresztmetszet lesz a zenekar 1970 és 2023 közötti történetéből.

A The Magician’s Farewell turnét egyébként 2024-ben jelentették be, és 2025-ben indították el. A név könnyen azt sugallhatja, hogy az október 28-i koncert után hamarosan végleg megszűnik a Uriah Heep, Mick Box azonban ennél árnyaltabban fogalmaz.

A gitáros szerint a zenekarnak két-három évre van szüksége ahhoz, hogy a búcsúkörrel eljusson azokba az országokba, ahol az elmúlt évtizedekben rendszeresen játszott. 2026 nyarán úgy magyarázta: 

inkább fokozatos lassításról, mint abszolút befejezésről van szó. A hosszú, országokon és kontinenseken átívelő turnézás ér véget, alkalmi fellépések vagy fesztiválkoncertek később még jöhetnek.

Ez azért sem meglepő, mert a turnézás szinte elválaszthatatlan a Uriah Heep történetétől. A zenekar 1970 óta több ezer koncertet adott, és kevés olyan korszak volt, amikor hosszabb időre eltűnt volna az utakról.

Azonban Mick Box már 79 éves, és az a generáció, amely a Led Zeppelin, a Black Sabbath és a Deep Purple mellett létrehozta a brit hard rock alapjait, lassan valóban búcsúzni kezd a folyamatos turnézástól.

Október 28-án tehát nem egyszerűen egy újabb veterán rockzenekar érkezik a Barba Negrába. A Gypsy megjelenése óta 56 év telt el. A Demons and Wizards óta 54. Az 1982-es Kisstadion-koncertek óta 44.

A tagok közül sokan már nincsenek közöttünk, a korszak, amelyben a zenekar megszületett, pedig régen a történelemkönyvek lapjaira költözött. Mick Box azonban még mindig ugyanazzal a hévvel áll színpadra, mellette pedig egy olyan Uriah Heep játszik, amely nem múzeumi ereklyeként őrzi saját múltját, hanem egészen 2023-ig új zenét készített.

Holnap este Budapesten még egyszer, vélhetően utoljára felhangzik a Lady in Black, a July Morning, a Gypsy és az Easy Livin’. A varázsló pedig lassan elköszön – legalábbis a hosszú úttól. Mi pedig hallgassuk meg a zenekar legnagyobb slágerét, és ha eddig nem ismertük, ássuk bele magunkat a brit hard rock legmegbízhatóbb zenekarának nem éppen lebecsülendő életművébe!