AMMARHA!

Hogy jutott el az egyház a „fordítsd felé a másik orcádat is” igétől a keresztes háborúkig? 2021. dec. 23.

A Frank Birodalommal együtt összeomlott a központi világi hatalom, amely a közbiztonságot is veszélyeztette. Az emberek felfegyverezték magukat a külföldi és belföldi támadók ellen. Még a papok és a szerzetesek is fegyveresen jártak.

Az egyház véleménye az idők folyamán megváltozott az erőszakról és a fegyver használatáról. A Krisztus utáni első évszázadokban az egyház visszautasította a háborút és az erőszakot. Tertullianus egyházatya 200 körül úgy vélekedett, hogy a hadseregben szolgáló keresztyén a sötétség birodalmába lépett be. Origenes 254 táján szintén azon az állásponton volt, hogy világi háborúban a keresztyénnek nem szabad részt vennie. Bizonyítékok is vannak arra, hogy több keresztyén vállalta inkább a mártír sorsot, minthogy katonának álljon. Természetesen hozzá kell tenni, hogy a katonáknak annak idején kötelező volt a császárt istenként tisztelni, ami a tiszti állományra különösen is vonatkozott.

Nagy Constantinus idején 313 korül a keresztyének is részt vehettek a társadalmi életben, az egyház megengedte, hogy vállalhassanak katonai szolgálatot. Sőt, az V. században csak az lehetett katona, aki keresztyén volt.

Ambrosius és Augustinus már írnak az „igazságos" háborúdról: ha „pogányok” támadják meg a birodalmat, ha „eretnekek” ellen kell fellépni, vagy ha az egyház egységét kell megvédeni. Nagy Gergely pápa már azt is megengedte, hogy birodalmon kívüli pogány területeket erőszakkal megszálljanak és így nyissanak utat a missziónak. Ez sokakban visszatetszést szült. A szerzetesek és a papok számára továbbra is tiltott maradt a fegyverhasználat, ami szintén mutatja az egész kérdés nehézségét. Nagy Károly szintén összekapcsolta a missziót a hódítással, s a szászok elleni harc jelszavává tette a Lk 14,23-at: „kényszeríts bejönni mindenkit”.

Az isteni békesség mozgalom nyomán, amely a X-XI. században keletkezett, megint megváltozott az egyház felfogása a fegyverekről és a háborúról. Az egyház nemcsak hirdette az isteni békét, hanem azt végre is akarta hajtani. Bár a klérus akkor sem fogott fegyvert, de az egyház zászlaja alatt vonult a világi hadsereg élén, hogy betartassák a békét! Az egyház megáldotta a fegyvereket. A királyok és császárok a pápától megkapták az egyházi áldást és felkenést. Ebben Isten kegyelmét kérték munkájukra, amibe beletartozott az egyház ellenségeinek kiirtása, a hívők, az özvegyek és árvák védelmezése.

Amikor a királyok hatalma csökkent, ezt a felkenést megadták a nemeseknek és később a lovagoknak is.

Az egyházi reformot ki akarták terjeszteni a világi életre, hogy az egész világ keresztyén értelemben újuljon meg. Ebbe a törekvésbe illeszkedett bele a szent háború gondolata, így pápai zászlók alatt meghódították 1066-ban Angliát. VII. Gergely több hadjáratot indított keresztyén célok megvalósítására. Ez az új gondolkodás visszatükröződik a keresztes háborúk történetében. A Bizánci Birodalom nehéz helyzetbe került az iszlám népek támadásai miatt, ezért a császár segítséget kért a római pápától. A pápának kétszeresen is hasznos a hívás: egyrészt azért, mert ezt a keleti egyházvezetés részéről megbecsülésnek érezte, másrészt azért, mert nyugaton állandóan támadták a világi uralkodók.

Nyugatról régóta rendszeresen mentek zarándokok Jeruzsálembe. Az iszlám ellenállás miatt ez egyre nehezebbé vált, különösen 1076 óta, amikor egész Palesztina iszlám kézre került. Ezért nyugaton szívesen vettek részt a "keresztes háborúban" a pogány, iszlám ellenfelekkel szemben. A keresztes háborúk az egész keresztyénséget mozgósították, hogy a Sátán kezéből megszabadítsák a szent helyeket, a relikviákat és ereklyéket.
Így jöttek létre a keresztény lovagrendek. Egyházi áldást és felszentelést kaptak. A védelmezés mellett aztán egyre gyakrabban harcba bocsátkoztak a pogányok ellen. A német lovagrendek pedig nagy területeket hódítottak meg Európa keleti részén, a későbbi Lengyelország és Poroszország területén.

A keresztes hadjáratok háttere egyrészt az volt, hogy a szent helyeket a pogányok kezéből megakarták szabadítani.

Ahogyan vannak földi hűbérurak, úgy Krisztus a mennyei hűbérúr, akinek a keresztyén lovagok voltak a hűbéresei; az egész világot és az egész keresztyénséget a pápának, mint Krisztus helytartójának szerették volna alávetni.

Másrészt a résztvevők személyes lelki meggyőződés alapján vették részt, mert teljes bűnbocsánatot és örök boldogságot ígértek nekik.

Azt mondták: ahogyan Krisztus szenvedett értük, ők is úgy fognak szenvedni érte és ezzel megszerezhetik a bünbocsánatot. Természetesen ez a gondolat nagyon távol állt a bibliai "ingyen kegyelem" tanítástól: az ember jó cselekedetekkel akarta megszerezni magának az üdvösséget.

Harmadszor sok világi oka is volt a történteknek. A pápát nem csak Palesztina érdekelte, hanem az egész keleti keresztyénség, hiszen Palesztina csak a keleti birodalmon át volt elérhető.

Bizánc az iszlám területeket akarta visszanyerni, és azért hívta segítségül a nyugatiakat. Ez nagy tévedés volt, mert azok nem a bizánci császárért, hanem - ahogy mondták - Krisztusért harcoltak, és ha mégis emberekért harcoltak, akkor elsősorban magukra néztek. Sok nyugati fejedelem azért vett részt a harcokban, hogy a meghódított területeken majd saját birodalmat hozzon létre. Még az egyszerű emberek is fejedelmi rangra vágytak. Voltak, akik így tudtak megszabadulni a hitelezőktől, börtöntől, üldözéstől, és voltak szegények, akik a varázslatos keleti kincsek megszerzéséről álmodtak.

Tulajdonképpen csak az első keresztes hadjárat volt mentes a hamis motívumoktól. Amiensi Péter prédikációi segítségével tízezrek vettek részt lelkesen "Isten akarja" kiáltással az első keresztes hadjáratban 1096 és 1099 között. Ekkor egy rövid időre sikerült Jeruzsálemet meghódítani. Útközben Németországban nemcsak szörnyű módon üldözték a zsidókat, hanem Magyarországon és Bulgáriában is fosztogattak. A 4. keresztes hadjárat során, amely 1202-1204 között zajlott Konstantinápolyt is meghódították és 60 évig nyugati császárságot tudtak fenntartani.

Végül eredménytelenek maradtak a keresztes hadjáratok: Jeruzsálem és más szent helyek iszlám illetve török kézen maradtak egészen 1918-ig.

Mégis, az eseményeknek komoly következményei voltak. A bizánci birodalom nyugati segítséggel teljesen összeomlott. Addig egyfajta „lökhárító” szerepét töltötte be az iszlám és a nyugati világ között. Sőt, a törökök eltanulták a nyugati haditechnikát, és a tanultakat hasznosítva, később meghódították Európának jelentős részeit, így pl. Magyarországot is.

A pozitív következmények közé tartozott, hogy a görög nyelv addig majdnem ismeretlen volt nyugaton, de a XIII. századtól megint ismertté vált. Ez nemcsak azt jelentette, hogy az aristotelesi filozófiát ismét elkezdték használni, hanem azt is, hogy az Újszövetséget eredeti nyelvén tudták olvasni, hiszen addig csak annak latin fordítását, a Vulgatát használták. Ekkor vették át Nyugaton a komplikált római számok helyett az arab számokat, amely elősegítette a matematika fejlődését.

Az egyházi következmények közül fontos volt, hogy a pápaság ereje megmutatkozott, ami növelte politikai hatalmát nyugaton is. Továbbá, divattá vált a relikvia, ereklye használata.

Sokan, akik visszatértek a keresztes háborúból, hoztak legalább egy darabkát a Krisztus keresztfájából, de előfordult, hogy valaki „kereskedelmi mennyiségben” is árusított ilyesmit.

Mivel a keresztes hadjárat résztvevői teljes bűnbocsánatot (búcsút) kaptak, a búcsúgyakorlat nagy szerepet kapott az egyházban.

Fontos az is, hogy a keresztes hadjáratokban sok laikus vett részt, már említettük a lovagrendeket. A lovagok, habár laikusok voltak, mégis „szent feladatot” végeztek.

Az emberek tehát rájöttek, hogy a templom és a kolostor mellett ez is egy lehetőség, hogy életükkel Krisztusnak szolgáljanak.

Fejlődésnek indultak a városok nyugaton. A társadalmi élet addig nagyrészt falun zajlott és a mezőgazdaság volt a legfontosabb.. Az emberek rájöttek, hogy a világ sokkal nagyobb, mint ahogy azt ők gondolták. Felfedezték a keleti piac és kereskedelem lehetőségeit.

Új társadalmi rétegek jöttek létre: lovagok és polgárok, akiknek a megjelenése elősegítette, hogy az egyházon kívül is létrejöjjön a kultúra.

A polgárok elkezdtek saját pénzből maguknak építeni templomokat, ma ezt nevezzük gótikának. A polgárságnak beleszólása lett az egyházi dolgokba is, például a papok kinevezésébe.

Nagy változást jelentett, hogy a polgári élet is részesülhetett a szent dolgokban. A lelki élet átáramlott a társadalmi élet egészére. Lassan kialakult az a kép, hogy a nyugati világ Isten országa.

Forrás: Jos Colijn: Egyetemes egyháztörténet, nyitókép: lovagok.hu/tortenelem.