CSAK BÉKESSÉG LEGYEN!

Hol is húzódik az a társadalmi megosztottság? 2022. ápr. 6.

Gyakran hangoztatott közhely, mely így valóban igaz, hogy a társadalom megosztott. Látjuk ezt az amerikai elnökválasztáskor, kutatások a tengerentúlról, a republikánusok nem barátkoznak demokratákkal és fordítva (bár jellemzően utóbbiak a ludasak), és persze Magyarországon is, ahol tíz éve kormánypárt és ellenzék létezik. A koronavírus természetesen nem segített a megosztottságon, továbbra is két (de merőben más) táborba verve az embereket. És akkor ugye a választások. 

Egyrészt az eredmények sokkoltak mindenkit, így engem is. De azóta átvette a helyét egy másik, jóval elszomorítóbb sokk. Mindenkinek megvannak a belpesti értelmiségiről szóló viccek, aki szójalatte nélkül képtelen a túlélésre, ha nincs vegán opció az étteremben, felháborodik, és a vidéki kocsmában is a panaszkönyvet kéri. S valóban, az ember úgy volt vele, haha, minden viccnek a fele igaz, de nem létezik ez a végletekben gondolkodó embertípus. Aztán dehogynem. 

A 2022-es kampány egyik fontos hozadéka, hogy az ellenzék megpróbált vidéken mozgolódni. Lementek, szórólapoztak és vissza(fel)jöttek. Mára levonták a tanulságot, hogy mindezt lehet politizálásnak nevezni, csak nem érdemes. 

Aztán pedig – hogy óvják a választások tisztaságát, mert köztudomású, hogy minden faluban elcsalják a választásokat – az ellenzék igyekezett minden szavazókörbe saját választási bizottsági tagot delegálni. 

A többségük pedig óhatatlanul is a városi, a már említett, élcelődés tárgyát képező rétegből került ki. Akik aztán úgy döntöttek, az interneten elérhetővé teszik tapasztalataikat. 

Sokan és sokféleképpen ironizáltak már ezen, Lakner Dávidnak, a Magyar Hang újságírójának írását emelném ki, mely sajnos egyelőre csak a Facebookon jelent meg, és nem osztható, úgyhogy Veczán Zoltán remekét osztanám meg. Amely írások egyáltalán nem túlzóak, legalábbis alaphangjukat, hangulatukat illetően. 

S akkor vissza a tényekhez. A Szavazatszámlálók beszámolói nevű Facebook-oldalon önkéntesen gyűjtik össze saját, sokkal vegyített élményeiket. 

„de hát mindenki ismer mindenkit, összezártak. azon gondolkodtam, ha nagyobb para lenne, hiába hívnék rendőrt, nem adnának nekem igazat, hiszen este együtt isznak a helyi kocsmában, meg a misére együtt mennek” 

– írja egyikük. Másikuk így fogalmaz: 

„Talán a legnagyobb élményem egy 1974-es születésű, látható testi problémával nem küzdő választó, akit hetvennek saccoltam. Már 50 felett rengeteg a rossz látó, remegő kezű, és a mozgásukban korlátozottak. A pár óra alatt, míg az aláíró ívekkel dolgoztam, vagy 10 ember kért meg, hogy tegyem a kezét a vonalra. Sokan, nagyon sokan nem tudják, hogy miért vannak itt. Van, aki csak a népszavazásnál ír alá, elvben csak azt a lapot kellene megkapnia, de aztán, kérdés után, aláír a választások alá is.”

Megint más: „És hát igen a szavazók. döntő többségük idős, rossz egészségi állapotban levő, láthatóan anyagi deprimáltságban élő ember. Ezen mondjuk nem lepődtünk meg különösebben. Fiatal elenyészően kevés.”

Az érdekesség kedvéért megjegyzem, hogy ilyenek is vannak: „Az az érzésem, hogy vidéken a falvakban simán igent húznak bármire, a buziverésre, a kivégzésekre, a koncentrációs táborokra, a rakparton való felsorakoztatásra, ha azt mondják nekik...”, de általánosságban nem a rosszindulat, hanem a mérhetetlen naivitás és a lenézés dominál. Szinte az összes beszámoló egy kaptafáról való: a szavazással nem volt gond, a bizottsági tagok jóarcok, a szavazók buták/nem tudják, miben élnek, hogy a falun kívül is van élet/rossz egészségügyi állapotban vannak/rossz mentális állapotban vannak/lenézték őket, mert gyüttmentek. 

Szóval egyrészt talán ennek köszönhető, hogy a legnagyobb arányú Fidesz-győzelemnél nem ágál a fél(hehe) ország, hogy választási csalás történt. Ahogy az egyik beszámoló fogalmaz: „Magam számoltam át az összes fideszes listás szavaztot és nem hittem a szememnek, hogy mennyi van.” Egyik társa pedig így fogalmaz:

„Mi mindebből számomra a tanulság? Hogy a kétharmadot nem a csalásoknak és nem a zsák krumplinak köszönhetjük. A fidesz kommunikáció egyetemes és abszolút. Nem azért lesz narancs uralom 12 év után is, mert aki itt él az hülye, vagy gonosz, vagy mindkettő, hanem mert más kommunikációs alapanyagból főz.”

A választási bizottsági tagok mintha egy Móricz-elbeszélésbe csöppentek volna, és sokkolta őket, hogy ez van. Hogy reggel jár két busz, meg délután kettő, hogy mindenki ismer mindenkit, hogy a rendőr együtt jár templomba mindenkivel, meg kocsmába, és emiatt elfogult az ügyüket illetően, hogy az emberke öregek, betegek, elhízottak, legyen bármennyi igazságtartalma az utóbbiaknak. Az éppen általuk emlegetett társadalmi megosztottság első lépcsőjét sikeresen vették: mégsem igaz, hogy a paraszt ott lenn a francba ostoba lenne, akinél az M1 a kezdőlap az Internet Explorerben. Itt nyilván sokat nyomott a latba a választási bizottság többi tagjának hozzáállása, ami a beszámolók alapján normális és barátságos volt. Afféle dokumentumfilmes nézőpont ez, hogy leereszkedem a szintedre, hogy teljes valódban bemutathassalak, és szörnyülködjek egy sort. Majd megosztom ország-világgal, hadd szörnyülködjenek ők is.

A beszámolók alapján habár kikerültek a naivitásukból (tkp. abból, hogy nem mindenki arra vágyik, amire ők), sokan ugyanabba a hibába estek, és az első benyomások alapján hoztak véleményt az falubeliekről, a közösség dinamikájáról, a helyi értelmiségről (már ha feltételzték, hogy mindez létezik), a település vezetéséről és a Fidesz helyben betöltött szerepéről. Nincs tanulság, nagy részük csupán eggyel közelebb került az igazsághoz. 

Ami releváns üzenetek megjelenítéséhez kevés lesz, cserébe biztosít egy következő Fidesz-győzelmet.

Már akinél persze, hiszen ahogy olvastam, és illusztráltam, a tapasztalat lecsapódása az, hogy egyesek megkérdőjelezik a demokráciába vetett bizalmukat. Most hirtelen szükség van műveltségi cenzusra, vagy épp bizonyos végzettségre, de amikor a Fidesz 2011-ben felvetette, hogy regisztrálni kellene a választásokhoz, akkor a legsötétebb vészidőket felidézve tiltakoztak ugyanők.

S hogy mi lesz a társadalmi megosztottsággal? Semmi. Mert a beszámolókat olyan emberek írják, akik előtt saját bevallásuk szerint feltárult a valóság, a szigorú értelemben vett apokalipszis, és úgy vonták le a tanulságokat, hogy a szavazni betérő választókat még a legigényesebb beszámolók is legfeljebb 3-4 skatulyába helyezték. Nem állítom, hogy a társadalmi megosztottságban ne lenne ugyanannyira bűnös a másik oldal. Csak vicces, hogy azok, akik magukról azt állítják (no nem ennyire expliciten), hogy sikeresen vették ezt a modern kihívást, ugyanabba a hibába estek megint.

Egy biztos, a húszezer ellenzéki választási bizottsági tag vasárnap hajnalban átkelt az ismeretlenen, és mint az lenni szokott, új emberként tért vissza.

(nyitókép: Ritkán Látható Történelem)