CSAK BÉKESSÉG LEGYEN!

Hol kezdődött a felvidéki magyar politika kétszínűsége 2022. aug. 19.

Nincs más lehetőségem, csak a saját tapasztalataimból meríteni, na meg azoktól a barátaimtól, akikkel együtt kezdtük 1989-ben a közéleti tevékenységet. Írhattam volna azt a szót is, hogy politizálás, de igazából a mifajtánk inkább a közösség formálásában vett részt, amihez a politikában (is) találta meg az ehhez szükséges eszközök egy részét, de a színfalak mögötti, füstös szobákban történő kártyatologatásokban sosem vett részt, mert az nekünk egyrészt taszító volt, másrészt meg, habitusunkból eredően nem is tudtuk volna jól csinálni. Nekünk tehát maradt a nyilvánossággal, a néppel való kapcsolat, jobb is volt közöttük az őszinte létben, mint a hamiskártyások között a szerepjátékokban.

Az Együttélésben volt szerencsém megtapasztalni a folyamatokat a kilencvenes években, azt, hogy mit is akar a politikai mozgalmunk, kikkel, s hogyan akarja azt kivitelezni. Most nem arra akarom kihegyezni a mondandómat, hogy kik voltak azok, akik egy hullámhosszon voltak Duray Miklóssal, is kik voltak azok a pragmatikusok, akik végigszenvedték Miklós hosszú elemzéseit, miközben többen éppen ezeket az összefoglaló beszédeit szerettük a legjobban, hiszen az adott igazi széles látószöget a történésekre. Persze éppen az volt a tökéletes felállás a mozgalmunkban, hogy a pragmatikusokkal, a praktikus emberekkel lehetett aztán megvalósítani a dolgokat, amelynek csúcsa a komáromi nagygyűlés volt. Annak, a mások általi elszabotálásáról most ne értekezzünk, de a választ az alábbi sorokban mégiscsak megkapjuk rá.

Inkább azt kutatom tehát, hogy mikor kezdődtek azok a folyamatok, az a kétszínű politizálás, mint munkamódszer, amelyek eredményeképpen mára oda jutottunk, 

hogy a felvidéki magyarok igen nagy hányada már figyelembe se veszi a magyar politikánkat, vagy ha igen, akkor egyszerűen nem hisz benne, mert azt tartja, hogy a mieink is ugyanúgy hazug játékot játszanak a választóval, mint a szlovák politikusok.

Igen, az Együttélésben is voltak kétszínűek, ami akkor derült ki pillanatok alatt, amikor 1998-ban kormánytényező lett a három pártból összerakott MKP. Ott, azokban a napokban azonnal megtalálták egymást a három pártból azok az emberek, akik semmi másért nem csinálták a politikát, csak azért, hogy abból egyszer busás haszonban részesüljenek, és/vagy a személyes karrierjük beteljesedését látták benne. 

Félreértés ne essék, nem az volt a baj, hogy lettek minisztereink, járási elöljáróink, és egyéb vezetőink a kormányban és az államigazgatásban, hanem az, hogy mindaz a politikai stratégia, terv, amit az Együttélésben hosszú éveken keresztül sok-sok ember megalkotott és hitt a megvalósításában, nos az mind,egy szempillantás alatt semmivé vált, 

és jött helyette gőzerővel, a „bugári reálpolitika”, 

ami úgy nézett ki, hogy már maga az akkor Országos Tanács is csak biodíszlet volt szinte mindig, hiszen a „nagy húzásokat” egészen máshol zsírozták le az oly népszerű vezetőink.

Jött tehát a választások másnapján az MKDM „pragmatikus” szárnya, jött az FMK-MPP szinte egésze, és az Együttélésben, addig ügyesen megbúvó karrieristáival együtt letették a felvidéki kétszínű politizálás alapjait. Meg lehet persze most majd sértődni a célszemélyeknek, meg, hogy komáromi egyetem, meg izé… 

Nem uraim, nem! Mínusz 160.000 magyar mára, ennyivel vagyunk kevesebben, 

tehát nem kell a hegyi beszéd, ugyanis ez a fajta simulékony, a népnek a szemébe port hintő politika ide juttatta a magyar politikusban hívő és reménykedő magyarok százezreit.

Ez a fajta kétszínűség tehát a legnagyobb rákfenéje a mai politizálásnak is, ugyanis annyira beleivódott már a közéletünkbe, hogy egy ócska szerepjátéknak tűnik az egész.

A politikus azt sugallja, hogy szavazz rám kérlek, majd valahogy igyekszek valamit csinálni érted, de nem ígérhetek semmit, mert tudod, nem csak rajtunk múlik majd (a „merjünk kicsik lenni” felvidéki változata a „nincs rá politikai akarat a szlovákok részéről”), a választó meg azt gondolja, hogy jól van erőlködj, tudom, hogy neked is meg kell élni valamiből, majd rád szavazok, ha el nem csábít valaki más egy jó kampánnyal (lásd legutoljára Matovič és a rá szavazó harmincezer magyar), vagy éppen azt gondolja, hogy ezek a magyar politikusok sem különbek a Deákné vásznánál, nekem nem kell már a számomra eredménytelen politizálgatásuk, én otthon maradok (ez is többtízezer magyar választói magatartás már hosszú évek óta).

Elfogyott hát a felvidéki magyar türelme. Elfogyott, mert nem lát mást csak kétszínűséget, minden áron felkapaszkodni akaró karrieristákat, na meg megfáradt bölényeket. 

Lát még egy szürke „közös” pártot, amely állítólag sokszínű, de a molinók, roll-upok olyan szürkék a politikusok mögött, hogy az már nem csak a szemnek fáj, hanem a léleknek is, hiszen egy merő pesszimizmust sugároz a választó felé. 

Egyedül Rigó színes zoknija villan ki üdítően időnként, bele is káprázik a szemünk a szivárványba.

Mi lesz ebből, kérdezhetné a még megmaradt magyar választó, de most nem (most sem) ildomos ilyen kérdéseket nyilvánosan feltenni, mert már indul a megyei és a helyi kampány, és most ne gyengítsük a sorainkat az ilyen kérdésekkel. Most mozgósítani kell, számot vetni kell, ígérni kell megint.

Rendben, akkor most nem kérdezünk ilyeneket, de egy kicsi kérdés mégiscsak ott motoszkál az ember fejében. Sok Szövetség-jelölt mért nem használja a Szövetség logóját a kampányanyagain? Ha ő, a „jelöltünk”, valamilyen oknál fogva távol tartja magát a saját pártjától, akkor mi ez, ha nem kétszínűség a köbön!?

Talán lassan ideje lenne egy igazi rendcsinálásnak, nagytakarításnak, szellőztetésnek, mert ebbe a mocsokba mindannyian bele fogunk fulladni. Mindenki!

Bár abban is biztos vagyok, hogy a rafkós kétszínűeknek már megvannak a menekülő vájatai…

Papp Sándor

nyitókép: nkfu.com