CSAK BÉKESSÉG LEGYEN!

Hrubík Béla: A remény váróterme 2024. jan. 31.

Bevallom őszintén, nem vagyok betegeskedő típusú ember. Egy-két náthalázas szezont leszámítva több mint húsz év óta nem voltam komolyabb szakorvosnál. Ez persze nem érdem, csak tény. Velem igencsak jól jár a betegbiztosító, ugyanis nettó befizető vagyok. Most, hogy ötvenes éveimnek végét taposom, tetszik, nem tetszik, öregszik a motor, a bal térdem el kezdett nyikorogni. Nem szívesen, de beutaltattam magam egy szakrendelésre a közeli városkába az ortopédushoz. Tapasztalatlan páciensként vágtam bele ebbe a kalandba, mert amikor legutóbb hasonló kivizsgáláson voltam ifjú focista koromban egy sérülés után, még lepedőnyi nagyságú röntgenlapokkal szaladgáltunk a folyosón. Ma már ez is másképpen van, de kezdjük az elején. 

A szakorvos, aki a járási székhelyről utazik a rendelőbe, hetente egyszer, reggel fél kilenctől rendel. Úgy gondoltam, ha fél nyolcra beülök a rendelőbe elsőként letudom ezt a napot, és vígan jövök haza. Ez volt a terv. Első nagy tévedésem volt. Útban a rendelő felé egy falubélivel találkoztam, aki aktív betegként eligazított, hogy hová kell menjek, persze csendben megjegyezte, hogy miért jövök ilyen későn, mert ők már reggel fél ötkor szoktak beállni a sorba, hogy bekerüljenek. Nem lett túlságosan jó kedvem, de a rendelőbe érve megnyugodtam, hiszen alig tízen voltak előttem. Így lettem a tizeske. Reggel fél nyolc volt. 

Persze a régi betegek vidáman szórakoztak politikáról, betegségekről, családról, mint egy parlamenti büfében. A közvélemény kutató intézményeknek ez egy aranybánya lenne. Az egyikük megjegyezte úgy fél óra elteltével, hogy a doktor valószínűleg ma sem jön előbb kilencnél, meg amúgy is havazik. Közben jöttek új betegek is, akiket az első sorban lévők, ezek közvetlen az ajtó mellett helyezkedtek el, útbaigazították, hogy van-e beutalójuk, mert anélkül nem vesz be ma a doktor úr. Ellátták őket különféle jó tanácsokkal. Az új betegek, mint én is, megtudhattuk, hogy a doktor úr elsősorban majd a kisbabákat vizsgálja, akik úgy tíz óra felé érkeznek fokozatosan. Kicsit hitetlenkedve hallgattam, hiszen a váróteremben nem volt egyetlen fiatal szülő sem kisgyermekkel. 

Végül is a doktor megérkezett kilenc körül. Némi dulakodás után átverekedte magát a váróbetegek tömegén és bejutott a rendelőjébe. Úgy fél óra elteltével a nővérke kinyitotta az ajtót, majd egyszerre tízen elkezdtek hozzá beszélni. Csak számomra tűnhetett ez kaotikusnak, mert végül is minden elrendeződött egy-két perc alatt. Tíz óra felé aztán megérkeztek az első babás szülők, ahogyan azt már előzőleg beharangozták az őspáciensek, majd ezt követően tíz percenként még vagy tízen. 

Nem mintha nagyon siettem volna, hiszen az addig ott ülők közül is mindössze egy páciens jutott be a rendelőbe, de akkor tudatosítottam, hogy ez nem lesz rövid játszma. 

Időnként mentővel is érkezett egy-két súlyosabb beteg, akiket szintén előre vett a doktor úr, s amivel nem is volt senkinek semmi baja láthatóan. Ez így is van rendben. 

Tizenegy óra körül érkeztek újabb páciensek, olyan zöldfülűek, mint én, s ezeknek már én, mint közel három és fél órás „öreg páciens” is tudtam jó tanácsokkal szolgálni az itteni rendszert illetően. „Ha nincs berendelve ne is reménykedjen, hogy ma sorra kerül” – mondtam nagyon határozottan. Én a tizedik vagyok, és még csak egy beteg ment be előttem berendeléses alapon. De a remény hal meg utoljára, így mindenki várt a rendelőajtó megnyílására, amikor is a nővér kidugta a fejét. Ekkor lehetett rögtönzött rohamokkal valamiféle információhoz jutni. 

A sok jövés-menés között persze megjöttek az „éncsakegypapírtakarokbeadni” és a „éncsakidőpontotakarokkérni” páciensek, akik egyenesen az ajtóba álltak, majd miután csak beadták a papírt, a nővér azonnal szólította őket. 

Dél felé, már kicsit morcosra vettem a figurát, bár jókedvem nem hagyott alább, és sokat derültem azokon a történeteken, melyeket a betegek osztottak meg egymás között. Komplett és kimerítő iskolázást kaptam csípőprotézisből, combnyaktörésből és ízületi ficamokból. Tudtam milyen gyógyszert szabad szedni rájuk és mit nem, mert az nem ér semmit, csak pénzkidobás. 

Mindenki reménykedett minden ajtónyitáskor, hogy talán most őt szólítják.

Ahogyan szétnéztem a kerekesszékkel, egy vagy két bottal érkezők között, rádöbbentem, hogy alighanem én vagyok az egyetlen beteg, aki a saját lábán jött a rendelőbe minden segédeszköz nélkül. Lassan a térdfájásom is elmúlt, és hálát adtam a teremtőnek, hogy nekem szinte semmilyen bajom nincs azokhoz képest, amit itt hallok. 

Ültünk egymásra sandítva és reménykedve. 

Úgy fél egy körül már csak négyen várakoztunk reménykedve a váróteremben. Megjött a takarítónő is, és bosszankodva morgolódott, hogy még mindig itt vagyunk. Végül a nővér bekérte mindnyájunk papírjait és megkérdezte, ki van soron. Én voltam. Egy kő esett le a szívemről. Végre, nem hiába reménykedtem. 

A doktor úr kedves volt, még viccelődni is volt kedve, majd megkérdezte, elmegyek-e ma még röntgenre. Nemet mondtam, mivel nem volt kedvem még egyszer beállni a sorba. Talán majd legközelebb. Húsz év múlva!

nyitókép: europress