A Piros7es az ön hozzájárulását kéri adatainak az alábbi célokra történő felhasználásához

A Piros7es weboldala sütiket használ a weboldal működtetése, használatának megkönnyítése, a weboldalon végzett tevékenység nyomon követése és releváns ajánlatok megjelenítése érdekében. A javasolt beállítások elfogadásával minden sütit engedélyez a legoptimálisabb felhasználói élmény érdekében.

Technikai sütik

Ezek a sütik biztosítják a weboldal működését. Anonymizált információkat tartalmaznak.

Analitikai sütik

Szolgáltatásaink javítására szolgál. Google Analytics anonym információkat gyűjt az Ön által látogatott oldalakon

Remarketing Facebook

Pomocou služby Facebook poskytujeme remarktingovú reklamu, čím zvýšime relevantnosť reklamy na platformách služieb Facebooku.

Google Remarketing

Google Ads segítségével remarketing szolgáltatást nyújtunk, segítségével Ön célzott reklámokat láthat.

Konverzie kampaní

Pre vylepšenie naších služieb a užívateľského zážitku, zaznamenávame vykonávanie cieľov naších zákazníkov a podľa doho upravujeme webovú stránku aby tieto ciele boli čo najrýchlejšie vykonávateľné.

Chat na webovej stránke

Pre komunikáciu s Vami používame službu SmartsUpp, ktorá odosiela údaje na servery v Českej Republike. Neukladá žiadne osobné údaje, len text ktorý nám odosielate. Viac info na <a href="https://www.smartsupp.com/cs/help/ochrana-osobnich-udaju-gdpr/" target="_blank">stránke spoločnosti</a>

Chat na webovej stránke

Pre komunikáciu s Vami používame službu Facebook Messenger, <a href="https://www.facebook.com/business/gdpr" target="_blank">ku ochrane osobných údajov viac info nájdet na tejto adrese</a>.

ONF Zseliz

Hrubík Béla: A tűzhely, az otthon a most 75 évet megélt kulturális szövetségünk 2024. jún. 15.

Piros7.es - Mindent üt! Piros7.es - Mindent üt!

A Zselízi Országos Népművészeti Fesztivál tegnap elhangzott Hrubík Béla nyitóbeszédét közöljük. 

Tisztelt polgármester úr, megyei alelnök úr, elnök urak, tisztelt vendégek, kedves barátaim!

Az idei Zselízi Országos Népművészeti Fesztivál egy félkerek évforduló jegyében zajlik. 1949 március 5-én, 75 évvel ezelőtt alakult meg a Csemadok, a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete. A láng, ami a szervezet emblémájában kigyulladt, akkor képletesen de valóságban is bevilágította a jogfosztottság, a kitelepítések, az értelmiség nélkül maradt és elárvult felvidéki magyarok otthonait, világosságot hozott egy sötét és embertelen korszak után, és reményt, kapaszkodót adott a háború nyomorából feltápászkodó nemzedéknek, hogy talpra álljon, hogy újra felfedezze a szülőföld, az anyanyelv, a kultúra megannyi szépségét és megtartó erejét. 

Nem véletlen tehát a fáklya lángja a szövetség címerében, hiszen az ember mellett, az emberré válás rögös útjain, mindig ott volt a tűz. Le lehet mellé ülni, lehet beszélgetni, melegedni mellette, sütni, ételt készíteni, világítani, jelezni vele. Másokat odaengedni mellé. 

A tűz úgy az életünk része, ahogy nekem, mindnyájunknak, akik ebben nőttünk fel, éltünk benne, a Csemadok. Megőriz minket, még a hamu alatt parázsként szunnyadozva is. 

Néha úgy tűnhet nem ég, de elég egyetlen zsarátnok, egy kis szellő, és a tűz újra lángra lobban. 

A tűzhely, az otthon, akár a most 75 évet megélt kulturális szövetségünk is. A felvidéki magyar kultúra otthona. Maga a csoda, maga a megélt felvidéki történelem, a megmaradás fészke, az anyanyelv vára, a mesék álomvilága, a dalok kosara, a táncok színpada. És nem csak külső tüze van, de a lélek tüzét is ott hordozza magában.

Ha igazán hiszel valamiben, ha szívből szereted azt, amit csinálsz, ott ég benned az alkotás, a szereplés, az értékteremtés, a csodára várás belső tüze. Átjár, mint a tavaszi napfény. Belülről fűt, de nem éget el, csak égésben tart. 

A Csemadok megalapítása után nem sokkal, mint az eső után a nyári melegben a gombák alakultak meg az első alapszervezetek, majd néhány év alatt, szinte minden magyarok által lakott településen már ott égett a fáklya. Létrejöttek az első nagy fesztiválok melyek tízezreket vonzottak a hevenyészett nézőterekre.

Valahol így jött létre az Országos Kulturális Ünnepély Gombaszögön, majd az Országos Népművészeti Fesztivál Zselízen, melynek története olyan, mint egy magyar népmese. Hol volt, hol nem volt, hol itt volt, hol ott volt.

Hogy végül is visszakerült eredeti, méltó helyszínére, azt azoknak a lelkes a szívükkel és a lelkükkel látó és érző helyi szervezőknek köszönhetjük, akiket nem az önfeladás, és a lehetetlen megcsinálni nevű kősziklákból faragott a sors. 

A Juhász házaspárra, Eszterre és Sándorra, és kis, de annál lelkesebb csapatukra gondolok. Ilyenkor illik ezt egy halk, de felhőket oszlató tapssal megjutalmazni ezt a munkát! 

Közel negyven éve már annak , amikor is én is felléphettem ezen a fesztiválon először, még a régi színpadon, a park túlsó felén, ahol akkor még igazi megmérettetés zajlott az egyes falusi és városi alapszervezetek által működtetett néptánccsoportok között, és talán jó lenne elgondolkodni azon, vajon a továbblépés szempontjából, ha egyáltalán lehetséges ez még a mai világunkban, hogyan lehetne ezt visszacsempészni a fesztivál keretei közé. 

Ha azonban azt állítanám, hogy a 75 év nem hagyott nyomokat, barázdákat a Kulturális Szövetség arculatán, akkor nemcsak önmagamat, de magunkat is becsapnám. Talán pont annyit, mint egy hasonló korú embernél, mutatkoznak a fáradtság jegyei, a láng kissé halványabb már a fáklyában, és néha-néha már orvosi beavatkozás is szükséges lenne, de hosszú a várakozó lista, mint általában. Mert ebben a sorban áll már a tisztesség, a józanság, az anyanyelv, a hit, a hűség a nemzethez, s hogy mikor kerül sorra a kultúra, azt csak a jó Isten tudja. 

A világ amelyben élünk rohamtempóban változik, globalizálódik, és a valóságot a virtuális tér fedi be, mint a hótakaró a téli tájat, és lassan de biztosan nem engedi levegőhöz jutni. A kor melyben felnőttünk, melyben gyermekek voltunk, melyben megtanultuk az írást, a nevetést, az énekeket és táncokat, melyben megbecsültük a szülők, nagyszülők dolgos kezének simítását, féltő, óvó tanácsait, a határtalan, szívből jövő szeretetet, a hit erejét és fontosságát, Isten jelenlétét életünkben, lassan de biztosan velünk együtt fordul ki majd az időből. 

Csináljuk, tesszük a dolgunkat ameddig lehet, ahogy lehet. Mert minket köt még az adott szó, a kézfogás törvény felettiségének ereje, és a becsület. 

Vajon ezek a fogalmak, mennyit érnek majd tíz, húsz év múlva?

Megjósolhatatlan. 

Ami megjósolható, mert már látható, hogy az emberiség egy nagyon rossz útra tévedt. Nem csak azt nem tudjuk, hogy merre megyünk, de azt sem, hogy miért, és kivel. 

Ahogyan elkopik, elkopott, közel másfél évtized alatt a nemzetrészükből az igény az etnikai, kisebbségi létünket meghatározó és megvédő politizálásra, ahogyan nem tartjuk fontosnak, hogy a hangunkat a meghallják, meghallgassák Európában, vagy a pozsonyi várban, úgy kopik majd el az igény először az anyanyelvi óvodáinkra és iskoláinkra, majd az énekeinkre és a táncainkra, végül az Istennel bezárkózva magunkra maradunk a templomaink kiüresedett padjai között, hogy elmondjunk még egy utolsó miatyánkot a lelki békénkért. 

Van egy másik lehetőség is, amihez nem kell azonban senki. Sem a globalizált világ, sem a életünket áruba bocsájtó bankok, sem az életeket kioltó fegyvergyárak, sem az egészségünket megmérgező gyógyszeripar. 

Mi kellünk hozzá. Mi magunk. A változást ugyanis önmagunkban kell elkezdenünk. Önmagunk által teremtett igényben, vagy éppen az igénytelenség felszámolásában. A nemzet, vagy nemzetrész, a közösség csak önmaga által tud újjászületni Hamvaiból is.

Ahogyan a szüleink és nagyszüleink tették azt a II. világégés utáni nyomorban, nincstelenségben és kilátástalanságban. Mindig vezet út felfele. És minden megújulás csakis a hiten, és Istenbe vetett hit biztonságának reményében gyökerezhet. Az ősi fundamentumokon lehet csak tornyot építeni, melynek tetejéről látunk még otthont, szülőföldet, hazát. Ne féljünk megmaradni embernek, az embertelenség közepén sem, mert ez tartja meg ezt a sárgolyót, mely mégis mozog.

Tisztelt vendégek, kedves barátaim!

Kívánom magunknak, hogy e férfikort, melybe ez a fesztivál a maga 58. évével immár belépett, tisztes, ősz hajú öregkorként is megláthassuk még. Hogy a hűségünk az anyanyelv, a kultúra, a szülőföld szeretete iránt ne fakuljon meg. 

Maradjunk töretlen hívei a józanságnak és reményünk a jó és a szép iránt ne vesszen. 

Így talán átvészelhetjük, átmenthetjük még önmagunkat és a gyermekeinket egy olyan korba, melyben a sorsunk, mint a víz szalad, de mi magunk, mint a sziklák, maradunk. Mert a víz szalad, de a kő marad, a kő marad!

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!

Piros7.es - Mindent üt! Piros7.es - Mindent üt!